Sam Holcroft intellektuális komédiája 2015-ben a londoni Nemzeti Színház nagy sikere volt. Alaphelyzete egyszerű: családi ünnepre gyűlik össze a família, hazajön a két fiútestvér a szülőkhöz, s hozzák magukkal saját családjukat. Ahogy ez lenni szokott: frusztrációk, kényszerképzetek, rokonszenvek és ellenszenvek kerülnek felszínre, ahogy a különböző életformák és gondolkodásmódok egy asztalhoz kényszerülnek. A darab azonban több ennél: közös komédia és cinkos játék is a közönséggel. A szereplők viselkedésének egyszerűnek tűnő, de szigorú szabályait ugyanis a nézőtéren tudni lehet majd előre, így a nézők végig beavatottként láthatják lelepleződni azokat a titkokat és hazugságokat, amelyeket a szereplők egymás elől eltakarni igyekeznek. Ezen keresztül pedig mindenki kacagtató és önironikus szabályszerűségeket olvashat le önmagáról is: mi, emberek hogyan tesszük élhetővé és elviselhetővé a társas érintkezést, s ezáltal, magát az életet.
Ez a darab 20% nevetés, 10% bánat, 70% frusztráció. Sajnos a 11.sorban ülve is volt olyan pillanat, amikor nem lehetett hallani/érteni a színészek szavait. Carrie és Adam alakítása felülmúlta a többi színészét, de ettõl még 3-as a maximum amit adhatunk, annál is inkább, mert az utolsó 5-6 perc teljesen értelmetlen volt számunkra. Szívesen megkérdezném a rendezõt, hogy mi volt a célja ezzel a kitartott és erõltetett befejezéssel...
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások