Film és sorozat Moziműsor Színész és alkotó Színdarab Színházműsor Koncert Fesztivál Kiállítások Egyéb események Helyszínek Cikkek

Chicago

előadás, magyar, 2010.

+ 21 kép

+ 25 kép

Értékelés:

4 szavazatból

Szerinted?

4 hozzászólás

Csikágó a Keleti pályaudvar mögött terül el.
Chicago az észak-amerikai Illinois államban.
A pesti kerület azért kapott amerikai nevet, mert egymást érték a bűnesetek.
A Chicago című musical előbb prózai darab volt. Maurine Dallas Watkins 1926-ban a Chicago Tribune törvényszéki tudósítójaként szedte fel a férjgyilkos asszonyok történetét. The Brave Little Woman címmel írt drámáját zenésítették meg 1975-ben.
Régi történet. Megvesztegethető igazságszolgáltatás a cselekmény középpontjában. A csámcsogásra berendezkedett sajtó szaftos gyilkosságokra ugrik. Addig keveri-kavarja, amíg a bűnösből sztár lesz és az igazság pucér fenékkel eloldalog.
Szóval: divatjamúlt. Modern azonban John Kander és Fred Ebb vad muzsikája. A sebesen pergő libretto és a remek szerepek. Csupa kockázat.

A(z) HOPPart Társulat előadása

Teljes leírás

Bemutató időpontja:

2010. június 20., HOPPart Társulat

Stáblista

Szereplők

Bánfalvi Eszter

Friedenthal Zoltán

Herczeg Tamás

Kiss Diána Magdolna

Mátyássy Bence

Polgár Csaba

Radnay Csilla

Roszik Hella

Vári-Kovács Péter

Alkotók

szövegkönyv: Fred Ebb Bob Fosse
zene: John Kander
versek: Fred Ebb
rendező: Zsótér Sándor
dramaturg: Ungár Juli
díszlettervező: Ambrus Mária
jelmeztervező: Benedek Mari
koreográfus: Horváth Csaba
zenei vezető: Kákonyi Árpád Matkó Tamás
asszisztens: Kiss Júlia
hang: Belényesi Zoltán Rembeczki János
fény: Éltető András

Hozzászólások

A cikk Tépõ Donát saját oldalán a www.tepodonat.mindenkilapja.hu oldalon a kritikák menüpont alatt jelenik meg a mai nap folyamán.

Színházajánló /
Hoppart Társulat: Chicago

Nem rajongok a musicalekért. Egyátalán. Talán túl sok nekem a mûfaj kapcsán elõtérbe helyezett zene meg a tánc, és túl kevés a párbeszédes megfejtés, ami számomra sokkal konkrétabb mûvészi élményt ad. Mindenesetre úgy indultam el a Hoppart Társulat legújabb produkciójára, hogy elõzõ nap egy kulturális mûsorajánlóban nagyjából már felvázolódott a darab képe elõttem - kicsit húztam is a számat, majd végül az idáig szerzett pozitív tapasztalataim élménybuborékjaitól felbátorodva, bizakodva lendültem el mégis, hiszen a társulat eddig még soha nem hibázott. Most sem.
Mert nem kell ám ezeket a srácokat félteni, ellentétben a honlapjukon feltüntetett nyitószöveggel. Nincs itt semmi baj kérem. Legyen szó bármilyen témájú dramaturgiáról, mesérõl, filmrõl vagy épp musicalrõl õk megoldják: könnyedén átformálják saját látószögükre, beleolvadnak, magukévá teszik, majd zseniális módon produkálják tovább a közönségnek. A Színház és Filmmûvészeti Egyetemen 2007-ben Ascher Tamás és Novák Eszter osztályából startoló társulat számot tevõ szerzõdések hiányában kicsit a szerencsének is köszönhetõen maradt együtt, ám úgy tûnik, ez más hasonló próbálkozásokkal ellentétben remekül beválik. Talán ez a kohéziós erõ a titok, talán ebben rejlik a Hoppart igazi hatásmechanizmusa, hiszen a csapat tagjai láthatóan jól ismerik egymás minden rezdülését, mozdulatait, minek folytán tökéletes összhang uralkodik a színpadon minden tekintetben: egyetlen pillanatra sem lehet megingatni õket, a szövegek pontosak, a folyamatok precízen kidolgozottak, néha már nem hisszük el, mennyire felkészült az egész brigád. De azért ne feledkezzünk meg egy másik súlyos fegyvertényrõl sem: ezek a fiatalok mindegyike száz százalékos elszántságot mutat a mûvészeteket illetõen - majd mindegyikük zenél valamilyen hangszeren, kiválóan énekel több szólamban is, ha kell, és ez által egy olyan színházi kép, forma alakítását vállalják, amely valóban egyedi jelenség a hazai színpadokon. Így hát persze Watkins „Chicago”-ját is meglehetõsen szokatlan értelmezésben hozzák újra felszínre: az Átrium mozi aulájában kezdõdõ mûsorban legalább 15 különbözõ féle hangszer szólal meg, és némelyik még egyedinek is mondható, sõt a szintetizátorhangzások kompozíciói is érett, tapasztalt zenei ízlésrõl árulkodnak. Mondom, nem rajongok a musicalekért, az énekes táncos darabokért. De ahogy õk csinálják, az még a legfinnyásabb kritikusokat is csendben maradásra készteti, egyébként meg messzemenõ tisztelet a zenei rendezõknek, Kákonyi Árpádnak és Matkó Tamásnak is. A virtuóz színészek (akik hovatovább saját maguk szeretik megzenésíteni darabjaikat) kicsit azért belenyúltak az angol dalszövegekbe is, így aki némi jártasságot mutat a nyelvet illetõen, az plusz 10 százalék élményt kap a hunglishba rejtett poénokért, aki meg nem, annak marad a fergeteges elõadásmód, amely kapcsán minden színész ad nekünk egy szeletet a tortából: Mátyássy Bence hozza a szokásos vicces, mindig valamiért küzdõ, szánalmas de azért szeretni való figurát, amely a Nemzeti „Mein Kampf”-jára emlékeztet (habár ott feszesebb volt), és amely remekül illik hozzá – igaz talán neki kevesebb arca van, mint a többieknek, de minden másodpercben a tökéletességet érezhetjük, és mindig jól ki van találva a karaktere. Herczeg Tamás egyszerûen vérprofi: tudatos és elszánt, most kevésbé komikus jelenség, mindazonáltal az elõadás megingathatatlan betonoszlopa. Polgár Csaba változatlanul a hazai színjátszás egyik legnagyobb ígérete számomra, õ is bármit képes eljátszani, és most fúvós hangszereken is bemutatta tudását, nem beszélve a darabot végigkísérõ magyaros ízrõl, amely koreográfiailag leginkább az õ táncával csúcsosodott ki, de persze a többiek is rendesen odatették magukat nem kis fizikai teljesítményt nyújtva. Kezdés elõtt fél füllel hallottam, ahogyan két idõsebb hölgy nemtetszését fejezi ki az elsõ félórában eltöltött viszontagságok miatt – már ami az ülõhelyeket illeti - de azt gondolom, hogy azok után, amit a Hoppartosok fizikailag lemûveltek két óra leforgása alatt, igazán semmiség az a kis álldogálás. Különösen, hogy a játék mindenütt folyik: nem csak a mozi aulában és késõbb a belsõ teremben, hanem a bejáratánál (azért a jelenetért külön piros pont), a büfénél és egyéb szóba jöhetõ helyeken. De ez már talán nem is annyira meglepõ, hiszen a társulat mindig megpróbálja betölteni az egész teret, felhasználni, amit lehet helyben, és ez remekül megy is nekik. A lányok továbbra is olyanok, mint Pókerben a Joker: Radnay Csilla eszményi játékot nyújt, Kiss Diána Magdolna kisugárzásába még mindig szerelmes vagyok, Bánfalvi Eszter elbûvölõ, Roszik Hella mellei pedig szépek és formásak, köszönjük szépen. Meg kell még említeni Friedentál Zoltánt, akit jómagam most láttam elõször a Hoppart színeiben, és persze egybõl átugrott vagy másfél méterrel a képzeletbeli mércémen, hiszen bravúrosan billentyûzik, korrektül énekel, és a vége felé még volt egy egészen extrém magánszáma is a hangszerekkel. A jelmezek olyanok, mintha Frédi és Béni belenyaltak volna a rumpuncsos tálba, és a „másik” szekrénybõl öltöztek volna / a tánc magyaros, csattogós-csettintõs / a zene pedig annyira filmszerû, hogy simán ki lehetne adni egy külön OST-t a darab kapcsán – már megéri.
Mindet összevetve csak gratulálni tudok a csapatnak és persze Zsótér Sándor rendezõnek, meg mindenkinek, aki részt vett a produkció létrehozásában - nagy erõkkel várjuk a folytatást. Mert most már nem kérdéses, hogy a Hoppart a hazai színpadok egyik legerõsebb jelenségévé nõtte ki magát - aki járt már náluk, az tudja, aki még nem, és szereti a színházat, az jobb, ha pótolja a hiányzást, mert csodálatos élményekrõl marad le. Számomra a Hoppart Társulat a Krétakör feloszlását követõ ûrt betöltõ hiánypótlás, ha úgy tetszik a következõ generáció underground de egyben mainstream iránya is.Hajrá!

Válasz

10/10

FeHér Elephánt Kulturális Ajánló Portál--------- www.toptipp.hu --------------- CHICAGO------ Zsótér Sándor------- HOPPART Társulat------- Átrium mozi---- Egy komplett zenekar fogad a Kozma Lajos tervezte, kihasználatlan mûemlék elõterében: a koncertjeirõl is híres HOPPart Társulat ül a miniatûr, olykor lábbal hajtott forgón. Slágerek helyett azonban a John Kander-musical igen igényes zenéjét játsszák. Két jeles ifjú zeneszerzõ, Kákonyi Árpád és Matkó Tamás hangszerelésében minden szereplõ egy vagy több hangszeren is jeleskedik, nem egyszer vetésforgóban, egymás között is cserélgetve azokat. A két billentyûsön Radnay Csilla és Friedenthál Zoltán, hegedûn Roszik Hella, csellón és szájfútta melodikán Bánfalvi Eszter játszik, a fúvós szekcióban Kiss Dia fuvolán, Polgár Csaba pedig trombitán és klarinéton mûködik közre. Mátyássy Bence basszusozik a legtöbbet, de a dobokon is aktív Herczeg Tamás kezében is szól a betonalap, mindkét gitáron és a dobszerelésnél is nyomul Vári-Kovács Péter. ...És ez nem udvariassági felsorolás, hiszen mindannyian közben játszanak, mozognak és énekelnek! A két zenei vezetõ bravúrosan oldotta meg, a zsótéri hímnem-nõnem cserék követelte ének-transzpoziciókat, izgalmas megvilágításba helyezve az ismertebb dalokat is. Lehetetlen elkerülnünk az ujjongó lelkendezést: a fantasztikus együttes színészi-zenei-énekesi remekléseit már ismertük, de hogy minden énekszámban VÉGIG mozognak, táncolnak, az tényleg reveláció! Nem holmi diszkós ugra-bugra, nem monoton bájolgás: Horváth Csaba néptánc, sztepp és fõleg saját unikális mozgáselemeibõl alkotott, elementáris koreográfiáját valósítják meg, magától értetõdõ, laza könnyedséggel. Zsótér Sándor rendezése változatos eszközökkel, hajszálpontos értelmezéssel mujtatja be a média-manipuláció boszorkánykonyháját, nagyságrendekkel hatványozva a szövwegkönyv lehetõségeit. Tökéletes egységet alkotnak a prózai és énekes részek, a szereplõk folyamatos helycseréi, a zenekari részvétel és a színészi játék észrevétlenül simul egybe. Mindenkinek jut szóló és mindenki egyformán veszi ki részét a permanens összmunkában, a tempó töretlen, a lendület elsöprõ intenzitású, alig ocsúdunk az egyik ámulatból, máris nyakun- kon a másik. Tüskés süni-fejdíszek feminizálják a hölgyszerepeket, hiéna-bunda, tigris-bõr, párduc-kacagány élénkíti a ruhatárat: alkotói fantáziája Benedek Mari-t ismét a chicagói gengszter-dzsungelbe röpítette. Noha elõször zord nyomozóként találkozunk vele, Bánfalvi Eszter-t végül magyar, így magától értetõdõen örök lúzer gyilkosnõként akasztják fel, szerencsésebb a koloratúrában villogó Kiss Diána Magdolna, aki hármas öldökléssel kelti fel a sajtó érdeklõdését. Polgár Csaba fauntestét csak tenyérnyi ruházat borítja, csûrdöngölõs akrobatikán túl, sokszor egyetlen gesztussal, egyetlen mondattal is képes figyelmet kelteni. Fegyõrnõi feketében Herczeg Tamás fajsúlyos basszusa ellenpontozza karakterét, Vári-Kovács Péter érzékletes mimikával, rendkívüli muzikalitással alakítja a nyámnyila férjet, songját alteregója, másodszor is el- énekli: Roszik Hella, félelmetes átéléssel, néhány sorban képes az észrevehetetlen jelentéktelenség karakterképét felrajzolni. Tudjuk, hogy az Ascher-Novák osztály minden tagja fantasztikusan képzett, all round színész, de amit Friedenthál Zoltán briliáns magánszámában mûvel, az még ezt figyelembe véve is fenomenális! Könnyedén kíséri énekét zongorán, majd felpattan és eszeveszetten cikázni kezd a hangszerek között, mindegyiket megszólaltatva egy gesztus erejéig, peng a gitár, dübög a dob, brummog a basszus, pittyeg a xilofon és még gátfutói repertoárját is bemutatja, miközben árnyalt zeneiséggel, töretlenül dalol tovább! Grandiózus formátumú killerinájának méltó párja Roxie Hart szerepében Mátyássy Bence, aki a sikerbe szédülõ senki mámorát és bukását gazdag színészi-énekesi eszköztárral jeleníti meg. Hangszerétõl egy pillanatra sem válik meg, egyidejûleg zenész-színész-táncos és mímes. Gyönyörû artikulációval és hasonlóan artisztikus énekkel lep meg Radnay Csilla, a tigrisbõrbe bújt ügyvéd-manipulátor, átütõen szuggesztív játéka aktív gyújtópontja a produkciónak. Két óra tömény mámor, Zsótér Sándor-i remeklés, egy páratlan társulat mennybemenetele, új út az alternatív szcénában: az Évtized Legjobb Musicalje!!!

Válasz

van rá 3db eladó jegyem:
06-209-311-915
junius 22 kedd estére

CALLLLLLL!!!!!!

Válasz

5/10

Hát ez anti-Chicago!Tipikusan Zsótéros, tehát zavaros koncepciótlan és öncélú,nagyon sok benne a megmagyarázhatatlan dolog.De azért érdemes megnézni mert nem csak nagyon lelkes de igen kíváló fiatal csapat játszik
benne.Akik tudnak beszélni/lehet érteni , hogy mit mondanak/ tudnak táncolni, kivételesen tudják az éppen aktuális karaktert hozni és õk zenélnek.Hát ez nem semmi! Az Átrium mozi meg olyan amilyen, bûdös hideg és
lepukkadt.

Válasz