“Ha megszúrtok, nem vérzünk-e, ha csiklandotok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? s ha bántotok, ne álljunk-e bosszút?”

Színházat csinálni azt jelenti: élni. Nagy szavak, de 1944-ben, a budapesti gettó egyik épületének pincéjében szó szerint kell érteni. Miért csinál 5 zsidó gyerek előadást a Velencei kalmárból, mikor azt se tudják, másnap élni fognak-e még? Miért csinálnak a Fővárosi Kefe- és Seprűgyártó Vállalat alkalmazottai 1989-ben előadást a Velencei kalmárból - és főleg: kinek? Mi változott 45 év alatt? Megöregedtek. Megöregedtünk.

Ha odakinn dübörög a történelem, nekünk van-e jogunk itt a színházban “játszani”? Mi a színház dolga, amikor a nagypolitika, a háború, a sors, és leginkább az emberi kegyetlenség és árulás az életünkre tör? Mit csináljon az a zsidó, aki nem akar bosszút, nem akar visszaszúrni, nem akar semmit, csak azt, amit mindenki más: boldognak lenni. Hova tűnnek a fiatalkori álmaink és vágyaink? A világ tehet arról, ha nem valósítjuk meg őket, vagy mi magunk?

És meddig hihetjük, hogy nemsokára mindannyian boldogok lehetünk egy szabad világban?

A(z) Gólem Színház előadása