A makrancos hölgy megszelidítése

Még nincs szavazat!

Légy te az első!

A makrancos hölgy különleges konstrukciójú, rejtélyes darab. Előjátékkal indul, mely átfogó keretnek ígérkezik, de az első jelenet után félbetörik, nyoma vész. Átadja a helyét a kettős cselekménynek, mely kivételesen a goromba bohózatnak rendeli alá a fentebb stílű udvarló-románcot s nem fordítva, ahogy szokás. És végül: rejtély, hogy mit látunk a primitív színpadon. Hogy bohóctréfa címén valójában mit is játszik el egymással Katalin és Petruchio. A hősnő nem piruló petrarcai hajadon, hanem "ördög", "némber", "átkozott dög, "sátáni" indulatú, "alattomos boszorkány". Aminthogy a hős sem éppen áhítatos petrarkista, hanem "szamár", "vén vakondok", "félkegyelmű", "csörgősipkás", "rondaszájú paraszt". Csapkodnak, káromkodnak, vicsorognak, toporzékolnak. Katalin kínozza kishúgát, fejbe veri a zenetanárt, nyelvet nyújt a kérőkre. Petruchio püföli a szolgáját, nagy hangon dicsekszik hozományvadászó cinizmusával, botrányt csinál a lakomán. Mi ez a torzkép? A negédes konvenció karikatúrája? Az is. És ráadásul izgalmas lélekrajz, már amennyi belefér belőle a bohózatba. A két fiatal lélek tombol, mert szenvedélyesebbek és okosabbak, mint a környezetük; tiltakoznak, rúgkapálnak a szabályszerű szerep ellen: akkor már inkább megjátsszák az anarhistát, a bolondot, a bestiát... A makrancos hölgyben még nincs pszichológia, csak a bohózat sematikus antirendje működik, az ösztönerők brutális mechanizmusa. De ez is elég, hogy csalhatatlan bizonyossággal irányítsa a két egymáshoz illő antiideált.
(Részlet Géher István: Shakespeare olvasókönyvéből)

A(z) Kisvárdai Várszínház És Művészetek Háza előadása

Stáblista

Még nincs szavazat!