Jurij Alekszejevics Gagarin, az első ember, aki a világűrben járt, állítólag azt mondta, nem látott odafent semmiféle istent. De akkor miért vágyunk még mindig az űrbe - a helyre, amiről pontosan tudjuk, hogy nincs ott semmi?

Képi és zenei dramaturgiára épülő utazás a kollektív tudatalattinkba. Hat énekes és két színész segítségével belegabalyodunk abba, mit is jelentett az első emberi űrutazás és az analóg szintetizátor feltalálása az emberiség életében - sőt, megpróbáljuk ezeket egy közösségi rítus keretében újra átélni.

"Április 12-én reggel egy kis sámlin ültem, és a kemencét melegítettem. Egyszer csak meghallom a rádióban: ember az űrben! De hiszen mindig azt mondták, hogy Isten az égben van… akkor hogyan tudna egy ember odarepülni anélkül, hogy beleütközzön Illés prófétába vagy Isten valamelyik angyalába?”
(E. Danilova, egy 73 éves asszony levele Kujbisev régióból, 1961)

Az 1960-as és ‘70- es években az emberiség nemcsak a világűrt, hanem az elektronikus zene és a szintetizátor megszületésével a hangok új világát is meghódította. Ez a két hódítástörténet hangban és képben összekapcsolódik: az űrutazás elképesztően drága és merőben szimbolikus tettéhez a művészetben oszcillátorok adják a kísérőzenét, a sci-fikben az űrhajók vezérlői analóg szintetizátorokra hasonlítanak. De vajon melyik volt értelmesebb vállalkozás, és melyik történet hősei illenek inkább a ma emberéhez, aki a klímaválság idején keresi a helyes életstratégiát?

Megtalálta-e a zeneszerző Wendy Carlos a zenében azt az istent, akit Jurij Gagarin az űrben nem talált meg? Istenné válhatunk-e a tudomány vagy a művészet eszközeivel? Megmenti az emberiséget a technikai fejlődés, ahogy Elon Musk gondolja, vagy éppen ez vezet a végső pusztulásunkhoz?

Előadók: Szabó Veronika, Martinkovics Máté és a Soharóza kórus tagjai: Asbóth Szaffi, Kovács Boróka, Horváth Réka, Sipos András, Kertész Endre, Monostori Bálint