“Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek.” (Heltai Jenő)

Van nekem egy barátom. Ha meglátjátok, megismeritek. Aprócska, ötéves forma kicsi fiú. Szőke fürtjeit az északi szél borzolta kócosra. Nadrágja szárát a déli tengerek égszínné mosták. Ingujja a nyugati erdők gyümölcseitől tarka, és a keleti dzsungelek virágaitól illatozik. Zsebeiben ősi tudományok varázsműszerei lapulnak játékul. Ha ő egyszer mesélni kezd, aki azt hallja, csodát álmodik, és mosollyal ébred. Ha csak a felét mondanám el annak, amit nekem mesélt, szakálla nőne valamennyiőtöknek, mire végére érnék, s felét se hinnétek kalandjainak. Mikor leszáll az este, a langyos tavaszi szél fületekbe röpíti dalait. Ha ügyesen füleltek, hallhatjátok, ahogy muzsikál. S ha egyszer meghalljátok, eredjetek a nyomába! Meg ne álljatok, míg rá nem leltek! S ha majd rátaláltok, kérlek, adjátok át neki, amit most csak nektek súghatok! Hadd tudja, hogy várok rá! Mondjátok meg neki, kérlek! Ott várom, ahol először találkoztunk. A ház tetején, a csillagok alatt. Megmondjátok neki, ugye? Szeretném őt újra látni. Úgy hiányzik a barátom.

A(z) Budaörsi Latinovits Színház előadása