Budapest soha nem várt még ennyire Hugo Wolf-dalestet, pontosabban jeles elõadóit, Diana Damraut, Helmut Deutschot és -kiváltképpen- Jonas Kaufmannt. Így, csakis így válhat a nálunk (?) talán nem méltatlanul szinte ismeretlen német kismester egyszeriben közkívánat s vágy titokzatos és/de nehezen megszerezhetõ tárgyává. A két részben elõadott dalcsokor talán a félig-meddig elfeledett Wolf-életmûvön belül sem tartozik az elsõ vonalba, Mörike-dalai és Spanyol daloskönyve például mintha ismertebb lenne. A dalocskák nem csekély hányada unalmas és felejtõs, néhány figyelemreméltó(bb) szerzemény pedig szinte elvész az olykor alkalmi sanzonszerû szösszenetek tengerében. Ügyes szerkesztéssel próbáltak valamiféle dramaturgiai összefüggést találni némely darabok közt, de különösebben ez sem osztott-szorzott. Az a boldogító érzés azonban, hogy a belépõhöz jutott szerencsés hallgató egy légtérben lehet Jonas Kaufmannal, megtette a hatását: maga a szerzõ is elcsodálkozhatott volna rajta, micsoda szûnni nem akaró ünneplés fogadja Olasz daloskönyvét azazhogy -észnél legyünk- Jonas Kaufmannt. A máris tiltakozni akarók gondolkodjanak el: vajon eladható lenne, lett volna-e akárcsak egyetlen cserével ez az este, hogy messzebb ne menjek, például a Damrau-Testé házaspárral? Akkor ténylegesen kinek is szólt a szûnni nem akaró ováció? Na ugye. A két énekes szakított a daléneklés régi hagyományával, ami talán már más dalesteken is a múlté, nevezetesen, hogy dalokat az énekes a zongora mellett szinte feszes vigyázzban állva, rezzenéstelen arccal, gesztusok, testbeszéd nélkül ad elõ...a hangjával és csakis a hangjával, annak kifejezõ erejével. Ellenkezõleg: mûvészeink itt illegtek-billegtek, mórikáltak, igen: mórikáltak mint egy vidéki színkörben elõadott 19. századi népszínmûben a díva és a bonviván vagy ahogy Colombina és Arlecchino pajzánkodnak egy -stílszerûen- olasz vándortársulat falusi elõadásán. (Vö. Bajazzók 2. felv.) És mi tapsoltunk, tapsoltunk önfeledten, boldogan.(Én is!) Ott voltunk, ott lehettünk, szerencsések voltunk. Damrau drámai koloratúrszopránja meggyõzõen, átütõen helytállt a többnyire közép- és mélyebb szopránfekvésben elõadott számokban, jelezve: pályája akkor is az élvonalban folytatódhat, amikor hangja és életkora már \"kinövi\" múlt- s jelenbéli szerepkörét. Véletlen-e vagy sem, de Jonas Kaufmann dalait úgy állították össze, hogy hangi \"komfortzónájából \" szinte sosem kellett kockázatot vállalva kilépnie: dinamikában majdnem mindig maximum mezzoforte, a piano tartományban gyakran szinte nem is énekelt, inkább énekbeszélt, magas regiszterét alig kellett megdolgoztatnia, viszont sármosan duzzogott, örült, udvarolt, szégyenkezett, deresedõ halántéka mellé (alá) csinos pocakot is társított és partnerével együtt kedves grimaszokat vágtak. Profi módon jól érezték magukat és jó közérzetüket csak fokozta a közönség tapsvihara. Paródia volt ez a javából, nem az õ \"kiparodizálásuk\", sokkal inkább õk kacsintottak ki a produkcióból: \"itt és most mi ilyenek vagyunk, ezt csináljuk...ugye tetszünk?\" Tetszettek.Talán a \"Sterb\' ich, so hüllt in Blumen\" volt az elõadás csúcspontja és ott valóban megállt az idõ s a levegõ és eltûnt az idézõjel is. Az nem paródia volt, dráma az elmúlásról, ami mindannyiunkra vár. Helmut Deutsch \"csak\" tette a dolgát: zongorázott, magas színvonalon, készséggel, remek partnerként alkalmazkodva a sztárshowhoz. Kevésbé mutatkozott alkalmazkodó partnernek a közönség makacs köhögõ kórusa, amely jó darabig és könyörtelenül szintén \"tette a dolgát\": köhögött, (rosszul) idõzítve, tapintatlanul. (Néha talán unalmában?)