Elfogadom, valószínűleg a téma érzékenyebben érint, ezért reagáltam ilyen hevesen az elmarasztaló hozzászólásokra. Nem ismerem Oláh Judit munkásságát; ha a rendezés a szakmája, akkor valóban tragikusan béna a film, ha amatőr munka, akkor belefér. (Hozzá teszem, hogy valamiért a magyar filmek zöme eléggé nézhetetlen, de ennek boncolgatása messze vinne). A filmet én sem magasztalnám, mint alkotást, inkább csak a téma fontosságát helyezem előtérbe. Még az is eszembe jutott - hiszen láttam már több dokumentum filmet ilyen, vagy ehhez hasonló erős témában, ahol többen vállalták arccal vagy arc nélkül a megszólalást, "vallomást" - hogy talán a valódi áldozatok felsőbb körökben, egzisztenciálisan igen magas posztokon ülnek, ezért lehetett, hogy a tényleges megszólalások igen szűkösre sikerültek.

Az a nagy büdös helyzet, hogy egy-két kósza hozzászólón túl itt valójában senki sem a téma fontossága ellen szólalt fel, hanem hogy arról egy ilyen érthetetlenül felmagasztalt közepes fércmű készült csak el. :(

Elképesztően elkeserítő némelyik hozzászólás, de az önéhez úgy gondolom érdemes hozzáfűznöm gondolatokat. Rémületes, hogy vannak, akik csak hisztinek meg felesleges pufogásnak tartják ezt a történetet, ahol mindenki sérült:a bántalmazott, abuzált gyerekek, és mind azok, akik kiskorúként részben öntudatlanul asszisztáltak ehhez a szörnyűséghez. A főhős szerencsére megúszta azt a típusú abúzust, amit a kisfiúk és a nagyobbak elszenvedtek, mert lány volt, és valószínűleg ezért kapta a közepes jelzőt, mert Sipos nem találta őt elég izgalmasnak a saját kis manipulációihoz. (Persze egy életre megbélyegezte a közepes jelzővel. Olyan ez, mint amikor valaki legyint saját magára egy életen keresztül, elhiszi, hogy ő közepes, sosem lesz jó semmire...) Judit alkotott egy filmet, ami filmművészeti szempontból talán nem állja meg a helyét, de semmi esetre sem öncélú. Nagyon jól rávilágít arra a dilemmára, hogy milyen, ha nincs bizalom a szülők és gyerekeik között. Arra is, hogy mindannyian veszélyben tudhatjuk a gyerekünket, ha ismeretlen táborba küldjük (ahol ráadásul hetekig nincs látogatási lehetőség, tehát teljesen kitettek a gyerekek a körülményeknek). Persze nem lehet az élettől így aggódni- de a pakliban minden benne van. Felhívja a figyelmet a film, hogy milyen fontos akár utólag is a megbeszélés, kibeszélés. Fontos lett volna a párbeszéd is - akár az elkövetővel - de az persze nem jött létre. Igen, tényleg jó lett volna, ha több necces ügy kerül napvilágra, ha még többen vállalják a történetet, de érthető módon ez nem egyszerű. A film jól mutatja, hogy a pszichodráma és "családállítás" - ebben az estben a szituációs helyzet felállítása - remek lehet egy ilyen tragédia feldolgozására. Összességében bár valóban nem beszélhetünk filmművészeti alkotásról, én védelmembe veszem az alkotót, és fontosnak találom, hogy bármikor , bármilyen formában megnyilatkozzunk, hiszen az elhallgatás miatt ez az ügy is elévült 25 év után. Nem szabad, hogy a mostanában is napirenden lévő ügyek...és a sajnálatosan elkövetkezők elévülhessenek. Én egyébként nem gondolom, hogy az alkotónőt jobban nyomasztja a helyzet, mint azokat, akikkel megtörtént, hanem egyszerűen ő az, aki képes volt erről - akár korabeli dokumentumok, filmek birtokában - filmet készíteni. Vegyük észre, hogy akiket igazán nyomaszt, nem vállalták az arcukat, sőt, nem is nyilatkoztak a filmben. Sokan vannak, akik hallgatnak. Juditot valóban nyomaszthatja, hogy bábuként asszisztált, és hogy a szülei sem mentették meg őt. Nyomasztja, hogy valóban elég jó, óvó anyja-e a saját gyermekének...S hogy nem vitt magával egy bántalmazott férfit a Sipossal való szembesítésre? Nos, nem hiszem, hogy ez sikerült volna bárkinek is...ez nem egy amerikai szirup film...

Kíváncsi vagyok mit szólna a sok egybites idióta aki itt heherészik a kommentekben meg bagatellizálja az egészet, ha akaratán kívül jól s*ggbebasznák egyszer. Gondolok itt a bricskamaxi féle érzelmi szardarabokra pl.

Szerintem nemcsak a SAJÁT megaláztatásáról szól a film, mert az övé kiskutya, de nyilván nem olyan önző, hanem a többiek, a társak miatt is készítette ezt a filmet.
A nagyon mély, nagyon durva sztorikról nyilván nem lesz semmilyen kamera vagy egyéb felvétel, ezt hiába is várja bárki. Ennyire hülye azért nem volt Sípos....
De aki figyelmesen végighallgatta a riportokat, pláne, amit a srácok meséltek, ha annak ez belefér a normalitásra, a normális, köznapi tanár-diák viszonyba, hát akkor ott annak kell a pszichológus szerintem. És nagyon nem irigylem, ha így gondolkodik.

A "kedves" Oláh Judit a semmit forgatja ki, vele nem történt semmi, mégis ő van a legnagyobb letargiába.Szinte poszttraumás stresszben él.
Mint pszichológus hallgató,azt javasolnám,keressen fel szakembert,mert láthatóan ráhúzza a családjára a saját mentális problémáit.A gyermeke érdekében lenne a legfontosabb, hogy minél hamarabb tovább tudjon lépni.

Ebben a dokumentumfilmben az összes szereplő visszataszító.

Ez egy rendkívül nehezen nézhető, szétesett (csak kapkodjuk a fejünket egyes jeleneten, hogy most akkor kik is ezek az emberek itt előttünk?) , extrém módon vontatott film, sok-sok darabban sikerült végigszenvednem, ami semmi másból nem ered, mint a rendezőnő bosszúvágyából (vagy tán hírnévbe kerülésének vágyából?), de még az sincs megalapozva, mert a róla készült tábori felvételeken nyoma sincs megalázottságnak vagy bármiféle kellemetlenségnek. A "közepes" jelzővel igencsak túlértékelte Sipos ezt az alkotóként tehetségtelen családanyát.

Nem, nem erről szólt. De értem én, hogy neked csak ennyi jött le belőle. Ne is erőltesd.

Nagyon gyenge, öncélú doku. A téma fontos, de nem erről szól ez, hanem a rendezőnőről, aki főszereplőt csinált magából mintha itt őt kéne sajnálni mert csúfolták, és közben még a szüleit is quasi bűnösnek állítja, akik nem vették észre a dolgokat. Legalább arra jó volt, hogy megismertem a sztorit és elolvashatom róla a sokkal jobb 444-es cikket.