Giacomo Puccini a XX. század egyik legnépszerűbb olasz operaszerzője műveiben főként az emberi érzésekre összpontosított: mindennapi apró örömök, nagy szenvedélyek és érzelmek jelennek meg, többnyire egzotikus környezetbe ágyazva. Hősei hétköznapi emberek. A Bohémélet témája, a társadalmon kívül élő, éhező, nyomorgó bohémek világa népszerű témát jelentett a 19. század utolsó évtizedében, Ruggiero Leoncavallo szintén megzenésítette az Henry Murger regénye alapján készült librettót. Az elsőbbség kérdésében Puccini és Leoncavallo között még nyilvános sajtóvita is kibontakozott. A két mű közül egyértelműen Puccinié bizonyult maradandóbbnak. Bár 1896-ban a torinói Teatro Reggio-ban Arturo Toscanini vezényletével lezajlott ősbemutatót a szakma hűvösen fogadta, a nagyközönséget azonnal magával ragadták az opera szívhez szóló melódiái, érzelmes hangzásvilága. Az opera sok-sok színes, bohém epizódja alatt végig ott kísért a tragédia árnya, mely az utolsó felvonásban, Mimi halálakor válik nyilvánvalóvá, és az addigi, sokszor frivol életképeket követően kíméletlenül lerántja a leplet az addig elhallgatott, megrendítő valóságról. A Bohéméletben olyan slágerré vált melódiák sorakoznak, mint Rodolfo áriája ("Che gelida manina"), Musette keringője ("Quando me'n vo' soletta") vagy Colline kabátáriája. szöveg: Luigi Illica / Giuseppe Giacosa rendező: Nádasdy Kálmán Rodolfo: Boncsér Gergely; Schaunard: Dobák Attila; Marcello: Szegedi Csaba; Colline: Cser Krisztián; Mimi: Horti Lilla; Musetta: Váradi Zita; Benoît: Szüle Tamás; Alcindor: Kőrösi András; Parpignol: Beöthy-Kiss László közreműködik a Magyar Állami Operaház Ének-és Zenekara, Gyermekkara; vezényel: Kesselyák Gergely