Egy átlagos ember 450 szelfit készít évente, egy ötszáz éves önarckép viszont nem csak azért értékes, mert kevés van belőle, hanem mert világunk nem elhanyagolható ideáját ábrázolja: saját magunk képét. Kis kultúrtörténeti séta az első tükröktől a sokmilliárd dolláros szelfikameraiparig.
Az ország felének talán már örökre elvették a kedvét a Légy jó mindhalálig olvasásától, de én azért csak biztatnék mindenkit egy felnőttkori második nekifutásra.
Franz Kafka utolsó elbeszélése egy vakondszerű állatról szól, amely addig ás és kutat vélt vagy valós veszély után, míg saját élőhelyét is tönkreteszi. Nem véletlenül jut eszembe a történet.
Megvan az a hirtelen érzés, amikor ráébredsz, hogy nemcsak a te életed filmje pörög napi 24 órában, hanem minden körülötted lévőnek saját története, a tiédhez hasonlóan összetett világa van? Erről írok most.
Ady Endre versében Páris dalol, dalol, én pedig, amikor a Gare de l’Est mellett sétáltam el, csak nevettem a költőn, aki meghalt belül, amikor a vasszörnyetegen (mármint a vonaton) sírva-ríva hagyta el a francia fővárost. Aztán hazajöttem én is.
Egy-egy kőolajmező létrejöttéhez röpke egy-két millió év szükséges. Egy SUV negyed óra alatt éget el 270 kilogramm ősi fosszíliát. Mi következik ebből?
Oravecz Imre kötetét sokáig és lassan kell olvasni, és nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek tetszik majd. Akinek viszont igen, annak nagy élmény lesz emlékezni egy apró hevesi falu elmúlt sok száz évére.
Egy kijevi fotóról, az ablakot támasztó könyvkupacról és a végtelen panelrengetegről, amit most bombázók rombolnak földbe. Rakovszky Zsuzsa-vers segít a zavaros patakként folyó időben.
Oppenheimerről, a Bhagavad-Gítáról és a történelmi ember gyengeségéről, miközben a világ újra nukleáris fenyegetéssel néz szembe. Buddy Endre jegyzete.
A világot nem tudjuk egy történetben elmesélni – szól a posztmodern irodalom legfőbb tantétele. Éppen erre alapoz Putyin is, amikor dezinformációs háborút vív a valóság ellen.
Egy új versantológia, A ránk bízott kert húsba és lelkiismeretbe vág, mégsem nyomasztani vagy vádolni akar. Azt szeretné elérni, hogy a természetre nem külső, fenyegető erőként nézzünk, hanem tőlünk elválaszthatatlan részként. Hiszen itt születtünk és itt fogunk meghalni is.
Az oktatásban keletkezett károk csak évtizedek után mutatkoznak, és helyrehozásukhoz újabb emberöltők kellenek. Ez már olyan hosszú idő, hogy nem engedhetünk meg magunknak hibát.
Egyetlen mondat, de könnyen befészkeli magát az ember fejébe James Joyce szállóigéje a történelemről. Ki lehet belőle hámozni valamit egy rövid blogbejegyzésben? Buddy Endre megpróbálja.
Megvan még, hogy amikor 2020-ban kitört a világjárvány, és mindenki karanténba vonult, milyen nagy lelkesedéssel bizonygattuk, hogy öröm az ürömben, most végre megtanulunk rajzolni, zongorázni és istenbizony elolvassuk a teljes Eltűnt idő nyomában-t?
Lehet cifrázni, de az ember (legalábbis én) alapvetően két okból olvas: 1) kicsit azért, mert élvezetet keres benne, a képzeletét tornáztatja és a szépérzékét eteti, és 2) nagyrészt azért, mert nem akar hülye maradni.
Nem sci-fi paródiának, hanem vicces sci-finek tartja új könyvét Kőhalmi Zoltán, aki Az utolsó 450 évben a Földünk pusztulásáig tartó időszakot meséli el – különös szerephez juttatva egy mézesmaci-palackot. Aminek a lebomlási ideje 450 év, tehát itt lesz akkor is, amikor mi már régen nem. És amikor az általunk megismert világ már a feje tetejére állt.
Az ezerkilencszáznyolcvannégyezés létező népsport. Lényege, hogy bármit, ami nem tetszik, orwelli disztópiának kell nevezni. Buddy Endre jegyzete.
Igen, pont erre van szükségünk! Íme egy könyv, ami nem húz éles határvonalat tudomány és mítoszok között. Guido Tonelli részecskefizikus hét napban meséli el az univerzum születését az ősrobbanás előtti vákuumtól az ember megjelenéséig.
Egyetlen újságíró sem szerepel Kovács Bálint huszonkét novellát tartalmazó kötetében, de az minduntalan átjön, hogy a szerző azt csinálja, amit az írónak és újságírónak elsősorban csinálnia kell (az íráson túl, persze): itt él közöttünk.
„Csak kitalálunk valami jobbat” – mondja a barátom, akivel a Bartók Bélán ülünk, és a derékig érő utcazajban arról beszélgetünk, hogy vajon most majd kihalunk-e.