Bocsáss meg késlekedésemért - nagyon elfoglalt voltam az elmúlt héten!

Nos, tehát:

"Hát,ez tényleg nem semmi, az arzenál, amit fölvonultatsz!
A csúcspont talán ez:

„De azért, ha nem akarunk elveszni a posztmodern intertextualitás posványában”

Hát, abba aztán tényleg ne, az istenért!"

Nem vágom, hogy ez irónia vagy dícséret akart lenni, akárhogy is, asszem egyikre sem szolgáltam rá...

De azért kösz! ;)

(Ami a posztmodernt illeti: bizonyos értelemben mindnyájan posztmodernek vagyunk - ilyen a mai emberiség. Ez nem baj, sõt, szerintem sok tekintetben elõnyös helyzet is a korábbi korok embereihez képest, de, mint mindennek, a józan ésszel értelmezhetõ posztmodernnek is vannak határai. Az intertextualitás túllépi ezt a határt, amikor azt mondja, hogy minden szöveg egyenértékû, ergo a "sz*rok az arcodba" feliratú falfirka kb. egyenértékû Shakespeare "Athéni Timon"-jával. Ebben a kontextusban persze értelmét veszti az adaptáció és parafrazeálás fenti definíciója, csak, kérlek alássan, ha ez nem posvány, akkor micsoda. - Mellesleg a kifejezés a posztmodern terminussal egy mondatban való használata Kristó Gyula találmánya, aki szerint a "posztmodern iskola a történettudomány posványa" - de azzal már tényleg nem fárasztalak, hogy mi az a posztmodern iskola...)



„Látom, hogy te szereted ezt az aktuálpolitikai példálózást.

Én nem.”

Meglehet, kettõnk közül nyilván én vagyok a(z aktúál)politikusbb alkat.
Nem tagadom, különben ezt így tartom egyedül helyesnek(persze, hiszen senki se kényszerít rá)"

Nem jelent problémát, hiszen sajtószabadság van (hál istennek - sokan haltak meg ezért!) - mindössze kifejtettem, hogy én mit gondolok errõl a témáról.

Mellesleg itt a Tolkien által a "Gyûrûk Ura" elõszavában leírtakat javasolnám megcsócsálandani, ugyanis õ aztán harmincszor leírja, hogy gyûlöli, mikor a mûvei alapján aktualizáló párhuzamokat vonnak, hozzátéve, hogy hogyan érne véget a sztori, ha, ahogy sokan magyarázták késõbb, a ságája valóban a második világháború leképezése lenne -
Frodó megszerzi a Gyûrût és uralmat szerez Középfölde felett, háborút indít Szauron ellen, és minden marad a régiben.

Na persze, itt lehet azt mondani, hogy a Gyûrûk Ura mese, vagyis mit keres e meglehetõsen komoly téma környékén egy erre a munkára való hivatkozás, de azért Wagner Niebelung-tetralógiáját sem szokták mesének titulálni...

Szóval csak óvatosan a válasszal... ;)



"Én eleve nem értek egyet K.azon gyakolatával(nagy a pofám?),hogy a szerzetesekkel kapcsolatban nem sokat tart megjegyzésre méltónak.Végtére ugyanolyan sarkalatos szereplõi a cselekménynek, mint a gyerekek.Hogy azzal ne is tódítsam a kekeckét, hogy sem Tolsztoj, sem Mann nem estek volna ilyen „hibába”.

Nem nagy a pofád, csak valószínûleg nincs igazad...

Miért lennének olyan sarkallatos szereplõk a "klerikális fekete reakció" képviselõi?

Miért nem lehet CSAK a gyermekek szempontjából elmondani a történetet, ahogy azt maga Kosztolányi is tette?

Gondolom, amikor az "intertextualitás posványáról" írtam, azon ironizáltál, hogy rigórózus és beszûkült volna szerény személyem.

Ebben az esetben azonban, úgy tûnik, inkább te látod a dolgot mindössze két dimenzióban...



"Ami meg Gárdost illeti, õ nyilván nem fogható egyikükhöz sem(T., M és K.), de szerintem K. mûvébõl, mint a propos-ból indulva egy nézhetõ és védhetõ mondanivalót közölt, nem kis részben aktuálpolitikáról, amivel te, ezek szerint, eleve nem érthetsz egyet."

Nem tudom, miért kell erõltetni ezt az aktuálpolitikai vonulatot állandóan.

Tényleg, komolyan kifejthetnéd, hogy mi az, ami oly igen fontos e témakörben.

Amúgy az aktuálpolitikai olvasatokat nagyon nem szeretem.

Ezekrõl szólt a huszadik század.

Jött a Horthy-korszak a saját olvasatával.

Aztán jött az államszoc negyven éve a sajátsjával.

Most meg már eljutottunk oda, hogy minden útszéli bunkónak saját olvasata van, arról, hogy hogyan is köllene itten csinálni a dolgokat.

Jómagam liberálisnak vallom magamat (a klasszikus értelemben - merthogy sajnos ezt a szót már nagyon sokan ellõtték a lehetõ legrosszabb kontextusban) és demokratának, így nem mondom azt, hogy az embereknek nincs joguk kifejezni véleményüket a polisz ügyeivel kapcsolatban - mindössze azt, hogy nem csak az állam érdekeit kell közelíteni a népéhez, de a népet is fel kell emelni a megfelelõ állam szintjére.

Ez egy új típusú társadalmi szerzõdés lenne, mely egy magasabbrendû államformát eredményezne.

Számomra kb. ezt jelenti a jóléti állam, és ma nagyon nem ezt látom magam körül - mondhatni, úgy kb. azóta, hogy fellobbantak az elsõ nagy világégés lángjai, progressziv társadalmi-gazdasági irányvonalak ide vagy oda, nyakig ülünk a sz*rban - bizony, barátom, nyakig.

Úgyhogy, amíg ilyen pozícióban van az ország, talán az volna az elsõ, hogy alapvetõ - már megbocsáss, tudom, hogy nem kedveled ezt a kifejezést - nemzeti sorskérdésekben hozzunk végre jól megfontolt döntéseket, s majd utána lehet aktuálpolitizálni.

Na, gondolom, most már vágod, öreg harcos!

"Nála nincsenek jó megoldások, nála csak veszíteni lehet. Abszolút nem tartja tiszteletben a másik embert, és ez nem csak a fiúkra igaz, de kollégájára, Zoltán atyára is. Olyan stílusban „segítene”, ami a másik megalázása igazából, aminek a valódi jelentése, hogy a másikat tehetségtelen, gyengekezû pedagógusnak tartja. Provokál mindenkit, a fiúkat épp úgy, mint Zoltán atyát, és amikor végül „ugranak” a provokációra, könyörtelenül megtorol, vagy Zoltán atya esetében a szemébe vigyorog, és mintegy a jellemét kérdõjelezi meg, saját maga értékeiben bizonytalanítja el – ti. hogy mégsem egy szelíd, másokkal szót értõ ember, hanem õ is indulatos, benne is lakozik agresszivitás. Weigl olvasatában ez azt jelenti, hazug, õszintétlen, megjátszós, és ezt kéjjel dörgöli a másik arcába. ( Holott kiben nem rejteznek negatív indulatok is?! Ha próbáljuk õket kordában tartani, az nem hazugság, az érdem, önnevelés eredménye. És ha méltatlan helyzetekben kitör belõlünk, az csak azt mutatja, érzõ emberek vagyunk. Vannak helyzetek, amikor kötelezõ felháborodni!) És Weiglnek az az ördögi képessége, hogy a másik ezt el is hiszi neki! Érzik, hogy ez az ember nem stimmel, hogy alantasak az eszközei, próbálják is felvenni a kesztyût, de õ az önbecsülésüket rombolja le módszeresen. Ezért is vált ki ekkora indulatokat."
Kedves dode - bár számomra a filmbõl ez nem volt ennyire tisztán érthetõ, de amit most leírtál, azzal tökéletesen és maximálisan egyetértek. Fõképp, hogy pont most ez történt velem is: állandóan provokáltak és kötözködtek velem olyanok, akik maguk soha semmit sem "tettek le az asztalra" - és egyszer kitört belõlem az egyikükre, hogy "ne koslass körülöttem". Emiatt gyakorlatilag legyilkoltak; olyan megtorlásban részesültem, amit el sem hittem volna, hogy létezhet. Olyan érzés, mintha meghaltam volna.
Nagyon köszönöm, amit írtál; a szavaiddal a saját történetemet is értelmezni tudom. És ennél többet egy mûvész sem tehet: akárhogy is, elérte célját.

Ez a film gondolkodásra késztetett, itt motoszkál bennem azóta is, hogy múlt héten megnéztem.
*** spoiler***
Akárhogyan is, számomra a „gonosz” a testnevelõ tanár, felelõssége a történtekben vitathatatlan, és bizony még a szándékai is megkérdõjelezhetõek.
Elõször úgy tûnik, rendet akar, jószándékúan figyelmezteti az osztályfõnököt a felfedezett rendbontásokról, stiklikrõl. Valóban jószándékúan?
Itt kitérnék Zoltán atya nevelési stílusára.
Közömbösnek tûnik, mégsem ezt mondanám. Tudja, hogy a gyerekek –fõleg a kamaszok – óhatatlanul kivívják, megharcolják az egymás közti rangsort, ebbe kívülrõl nem lehet, nem is szabad beleszólni. Egy határig, természetesen. Azért az látszik, hogy amikor tettlegességig fajulnak a dolgok, közbeszól, lásd udvari verekedés, vagy a templomi tintás akció esetében, amikor keményen rápirít a tettesre, és felháborodásából a gyerek érzi, hogy ez a tett túlmegy a csíny határain. A fiúk érzik, hogy jelen van, figyel, de nem megfigyel, nem nyomoz utánuk, és ez fontos különbség, ezzel a gyerekek nem is szoktak visszaélni, ez amolyan hallgatólagos megegyezés. Zoltán atya azt szeretné, ha a fiúk felvállalnák tetteiket, ha nem futkosnának lépten-nyomon mindennel a felnõttekhez, (amikor Szebeni elveszti naplóját) és fõleg, hogy ne árulkodjanak egymásra, hanem maguk próbálnák megoldani, elrendezni konfliktusaikat.
Számomra annak, hogy nevelése kezdene beérni, több bizonyítéka is akad. A fiúk kiállnak egymásért – lsd. szolidaritás igazságtalan büntetés esetén a fekvõtámaszban, csínytevés elvállalása, amikor az egyébként simlis vagány kiáll a sorból, hogy õ kötötte össze társa cipõfûzõjét, ugyanez a gyerek felháborodik és szembeszáll az autokrata tornatanárral, amikor az aljas módon visszaél Szebeni személyiségi jogaival a napló felolvasásával.( Holott egyébként élen jár ugyanezen Szebeni olykor durva ugratásában!)
Igen, durva és agresszív csínyek ezek, de Zoltán atya tudja, hogy ezek szelepek, hisz egy hasonló agyonszabályozott miliõben ezek nélkül robbanás következne be – mint ahogy meg is történt. A kamaszok lételeme a lázadás, és az osztályfõnök egy szintig utat enged ennek, hogy elejét vegye komolyabb elfajulásoknak. Ráadásul tud azonosulni tanítványaival, emlékszik, hogy õk diáktársaival ugyanezeket a csínyeket követték el.
Sokfélék a fiúk, vannak kevésbé becsületesek, vannak agresszívabbak, vannak stréberségre hajlamosak, túlontúl megfelelni vágyók, de egymást is nevelik. Látszik, hogy a jófiú Szebeni is kezdene tekintélyt kivívni magának eszével, (és próbál kevésbé stréber lenni, már csak akkor válaszol helyesen, ha ezzel megmenti az osztályt a dolgozattól), bátorságával (egyedül õ meri felpofozni Weigl atyát, és õ mondja a hamiskártyás vezér szemébe, hogy rájött csalására). Ugyanakkor ennek a vezéregyéniség „rossz” fiúnak is láthatunk becsületes és bátor megnyilvánulásait, elõbb már felsoroltam ezeket. Zoltán atya tudja, hogy minden tanítványa összetett személyiség, nincsenek tisztán fekete-fehér jellemek, és hogy nem szörnyetegek ezek a fiúk. Feladatának azt tartja, hogy erõsítse õket a jóban, és ezt nem kívülrõl akarja rájuk erõszakolni, hanem konfliktushelyzetek során, belsõvé téve kialakítani.
Az, hogy jelenlétének súlya van, érzõdik, hisz a fiúknak biztonságot, védelmet jelent. Kétségbe esnek, mikor elmegy, cserbenhagyásként élik meg.
Zoltán atyának hitetlensége róható fel. Hitetlensége Istenben, hitetlensége önmagában, elvei helyességében. Feladja a fiatal kollégával szemben, pedig tisztában van vele, kinek szolgáltatja ki a fiúkat.
A testnevelõ tanár maga a katonás diktátor, ráadásul a vérfagyasztó nyájasság köntösében. Elejétõl nem játszik nyílt sisakban, kiszámíthatatlan, nincsenek játékszabályai. Íratlan erkölcsi törvény, hogy a becsületességért nem jár büntetés, de legalábbis enyhítõ körülmény; õ ezt felülírja. Nála nincsenek jó megoldások, nála csak veszíteni lehet. Abszolút nem tartja tiszteletben a másik embert, és ez nem csak a fiúkra igaz, de kollégájára, Zoltán atyára is. Olyan stílusban „segítene”, ami a másik megalázása igazából, aminek a valódi jelentése, hogy a másikat tehetségtelen, gyengekezû pedagógusnak tartja. Provokál mindenkit, a fiúkat épp úgy, mint Zoltán atyát, és amikor végül „ugranak” a provokációra, könyörtelenül megtorol, vagy Zoltán atya esetében a szemébe vigyorog, és mintegy a jellemét kérdõjelezi meg, saját maga értékeiben bizonytalanítja el – ti. hogy mégsem egy szelíd, másokkal szót értõ ember, hanem õ is indulatos, benne is lakozik agresszivitás. Weigl olvasatában ez azt jelenti, hazug, õszintétlen, megjátszós, és ezt kéjjel dörgöli a másik arcába. ( Holott kiben nem rejteznek negatív indulatok is?! Ha próbáljuk õket kordában tartani, az nem hazugság, az érdem, önnevelés eredménye. És ha méltatlan helyzetekben kitör belõlünk, az csak azt mutatja, érzõ emberek vagyunk. Vannak helyzetek, amikor kötelezõ felháborodni!) És Weiglnek az az ördögi képessége, hogy a másik ezt el is hiszi neki! Érzik, hogy ez az ember nem stimmel, hogy alantasak az eszközei, próbálják is felvenni a kesztyût, de õ az önbecsülésüket rombolja le módszeresen. Ezért is vált ki ekkora indulatokat. Szegény Szebeni úgy lesz besúgó, hogy nem próbálja menteni magát a többiek elõtt, nem árulja el, mivel zsarolta meg W., és mintegy jogos büntetésként, szó nélkül tûri a megtorlást (fojtogatás a mosdóban) . Még figyelmeztetni is próbálja a rosszfiút, amikor történelemórán felhevülten óvja az árulóktól, a római történelmi szereplõk bõrébe bújva. Az éjszakai szökésbõl diadalmasan visszatérõ kettõt ünneplõk közé is azért nem megy, azért tettet alvást, hogy ne kelljen beárulnia õket. De már késõ. A késszúrást talán nem is neki, hanem igazán W-nek (is) szánják, mindannak, amit õ, és hitük szerint, rajta keresztül Szebeni képvisel.
Mindannyian áldozatok ezek a gyerekek, ezért is kifejezõ a két fõszereplõ filmvégi menekülése. Azzal, hogy a vég nem a tettes felelõsségre vonása, bûnhõdése, hanem menekítése, ráadásul az írót megszemélyesítõ szereplõvel együtt, - aki nem fordul el tõle, (bár a konkrét cselekménytõl elájul) -, vmiféle rokonszenvet fejez ki a tettes iránt is, õt is sajnáljuk, nem csak a tényleges áldozatot.
*** Spoiler vége ***

Két film jutott eszembe a film kapcsán. Egyik „Az ötödik pecsét”, abban is a zárójelenet, illetve a Latinovits Zoltán által megjelenített kihallgató tiszt eszmefuttatása a lélek megtörésérõl. Ott sem létezett jó megoldás az órásmester számára…
A másik a Witman fiúk, bár az az eredeti novellához áll közelebb…a gyermeklélek bugyrai….
És a napokban láttam a Hullám c. német filmet, csoportnyomás, pedagógusi felelõsség okán még ezzel is rokonítom kicsit.
De hogy a film és a K. novella teljesen más hangulatú, hangsúlyú, azzal nagyon egyetértek! Számomra a film sokkal inkább a két tanárról szólt, mint a gyerekekrõl, szemben a novellával. Nagyon igaz Mandulavirág érzékeny elemzése a 83. hozzászólásban, K. írása az ártatlanság elvesztésérõl, a kamaszkor forrongó, érthetetlen, félelmetes és zavarba ejtõ érzelmi zûrzavaráról szól.

Kedves vinogradov!

Hát,ez tényleg nem semmi, az arzenál, amit fölvonultatsz!
A csúcspont talán ez:

„De azért, ha nem akarunk elveszni a posztmodern intertextualitás posványában”

Hát, abba aztán tényleg ne, az istenért!

„Látom, hogy te szereted ezt az aktuálpolitikai példálózást.

Én nem.”

Meglehet, kettõnk közül nyilván én vagyok a(z aktúál)politikusbb alkat.
Nem tagadom, különben ezt így tartom egyedül helyesnek(persze, hiszen senki se kényszerít rá)
Nincs is ezzel semmi baj, a kisebb esszének is akár beillõ elmefuttatást még élveztem is.



Azt írtad a 93.hszban, hogy:

„majdnem végig a gyerekekkel foglalkozik, a szerzetesekkel kapcsolatban nem sokat tart megjegyzésre méltónak.”

Ezt én így próbáltam értelmezni: „K. általános érvényû titkokat taglalt a gyerek-lélek mélységes bugyraiból”
Ebben, nem tagadom, fölhasználtam mandulavirág véleményét is, erõsen parafrazáltalak volna? Nem akartam.
De maradjunk szigorúbban a te fogalmazásodnál:
Én eleve nem értek egyet K.azon gyakolatával(nagy a pofám?),hogy a szerzetesekkel kapcsolatban nem sokat tart megjegyzésre méltónak.Végtére ugyanolyan sarkalatos szereplõi a cselekménynek, mint a gyerekek.Hogy azzal ne is tódítsam a kekeckét, hogy sem Tolsztoj, sem Mann nem estek volna ilyen „hibába”.

Ami meg Gárdost illeti, õ nyilván nem fogható egyikükhöz sem(T., M és K.), de szerintem K. mûvébõl, mint a propos-ból indulva egy nézhetõ és védhetõ mondanivalót közölt, nem kis részben aktuálpolitikáról, amivel te, ezek szerint, eleve nem érthetsz egyet.

Kosztolányi minden bizonnyal kiváló író, költõ.
De azért mégsem Tolsztoj vagy ThomsMann.
Szóval nyilván nem tökéletes, de ha még az lenn, akkor sem tiltaná semmi egy mûvének továbbgondolását, más jelentésréteg fölvetését.

Kicsit leegyszerûsítve, úgy tûnik, szted K. általános érvényû titkokat taglalt a gyerek-lélek mélységes bugyraiból.

Miért ne lehetne ezt más általános, vagy konkrét eszmékkel „dúsítani”.
Jól értem, számodra ez a plusz némi antiklerikalizmus lett volna, melyet aztán sikerületlennek, K.-hoz méltatlannak ítélsz. Számomra föl se merült az antiklerikalizmus, de, mint jeleztem, máig ható, nagyon is húsba vágó asszociációkat keltett bennem egészen az ”aktuálpolitikáig elmenve.
Ráadásul az az érzésem, hogy utóbbi értelmezésbõvítés kevésbé idegen Gárdostól, mint az elõzõ.
Csak, mert itt és most a felnõtt életben értelmezhetõ tanulságok legalább annyira izgalmasak, mint az összes általános gyermek-bugyor,

"Hiba gyilkosságba futtatni a cselekményt..." - durván megmásították volna enélkül az eredeti novella befejezését.

"A novella nagyon rövid, és összvissz ennyi az belõle, ami a szerezetestanárokról szó. Pl. ezért a csúnya tréfáért, amit a film már meg sem engedett, a novellában nem járt verés, csak dorgálás."

Igen, ez valóban nélkülözhetetlen eleme a novella és a film összehasonlításának.



"Egyébként én is kissé túlzottnak érzem, amit írtál. Szerintem csak a nézõk láttak bele mindenfélét. Nekem egyáltalán nem tûnt úgy, hogy a tesitanár túlzott szigora váltotta volna ki a gyilkosságot."

Ezt önmagában én sem mondanám.

De a történet struktúrája olyannyira szétesõ, az egyes részek néhol olyannyira epizodikusak, hogy sokszor bajos lenne kohéziót találni közöttük ebben - vagy bármely más - tekintetben.



"A filmnek valóban volt társadalmi üzenete, de nem klerikalizmusellenesség, hanem a mai iskolai agresszió, erõszak. Talán még emlékszel, hogy Kaposváron meggyilkoltak egy fiút az osztálytársai, merthogy nem segített nekik vagy ilyesmi."

Nos, a tanárok pofozásának és orruk cibálásának képeirõl nekem is ezek a felvételek jutottak eszembe - de ha valóban ezt az üzenetet szerette volna sugallni a film (amit egyébként nem is hiszek), hát szerintem nagyon nem sikerült.



"A nézõ ugyan keresgetheti a felelõsöket, de maga a film szerintem nem sugalmaz semmi ilyesmit, számomra egyáltalán nem volt didaktikus vagy ujjal mutogató, vádaskodó."

Nem, de sztem ezt én sem írtam... :)

Abban a tekintetben volt csak kicsit erõltetett, hogy mindenképpen szeretett volna valami aktualizált allegorikus meszídzset belecsempészni a levesbe.

Hogy ez mi volt kezdetben, azt nem tudom, de a végeredményt tekintve valamiféle félig odakozmált klerikalizmusellenesség jött ki végül az egészbõl az egyértelmûen legerõsebb ízként, az biztos.

És ezt nem azért írom, mintha jómagam személy szerint vallásos lennék, és ilyesmit szeretnék belelátni a végeredménybe.



"Akkor már inkább jobban bántott a sztori közhelyessége, a rengeteg áthallás, vándormotívum. Már minden részlet ismerõs valahonnan."

Nos, ez már csak így szokott lenni.

Több mint száz esztendõ alatt a játékfilm gyakorlatilag eljutott oda, hogy áthallások, félig-meddig átemelt filmes textusok nélkül már nagyon nehéz filmet készíteni.

Miután a film ellõtte a teljes klasszikus eszköztárat, s a modernizmus, mely már jóval differenciáltabb, ezért aztán jóval rövidebb életû is volt, végül kifulladt, s nemrégiben meg következett a posztmodern, amely mindent összekevert, amennyire és ahogyan csak lehetett, lehetetlen minden tekintetben újító jellegû filmet készíteni e nap alatt - szvsz tehát nem érdemes áthallásokról panaszkodni, ha csak nem nagyon-nagyon primitív kontextusban kerülnek elõ...



"Bár, ha belegondolok, némileg igazad van. Kosztolányi novellája engem határozottan Kafkára emlékeztetett.
Egy szorongató némajáték, a pokolba való belemerülés, ahonnan nincs megváltás. Ez lett volna a novella fõ mondanivalója: a beszéd szinte teljesen hiányzott belõle, viszont részletezve voltak az iskolán belüli csínyek;"

Pontosan Kosztolányi novellájának lényegi vonását emelted ki: õ majdnem végig a gyerekekkel foglalkozik, a szerzetesekkel kapcsolatban nem sokat tart megjegyzésre méltónak.

Kosztolányit amúgy is mindig szenvedélyesen érdekelték a gyermeki magatartások - ebben a tekintetben unokatestvére valóban reá ütött, s rengeteg helyzetet gyermeki szemmel szemlélt.

Még versesköteteit is gyermekeinek tekintette, s kiadásukat, a köz rendelkezésére, sõt, kénye-kedvére bocsátásukat is a gyermek nevelésének és útrabocsátásának nehéz feladatához hasonlította - errõl, ha jól emlékszem, pont "A szegény kisgyermek panaszai" kapcsán ír valahol.

Gárdos ellenben nem eléggé merült el a gyermeklélektan rejtelmeiben...



"Nos, ezt a film egyáltalán nem emelte ki; azt az érzést, létállapotot, amikor véget ér az ártatlan gyerekkor, és az ember elõször ébred rá, hogy bûnös, valóban bûnös, menthetetlenül, akarata ellenére is gonosz. Kosztolányi a boldogságot nagyon sokszor köti a gyerekkorhoz, a játékhoz.
És ebben a novellában arról az érthetetlen és rémisztõ felismerésrõl ír, hogy az eddig kielégítõ és felszabadító tevékenység egyszerre rémisztõ kötelékké válik, amitõl már szabadulni sem lehet, ami nem enged el, ami borzalmas, pokoli erõvel húz a mélybe; a boldog mosoly ördögi vigyorrá torzul, a kipirult arc lángolni kezd.
Ezt az érzést szerintem Kafka novelláinak stílusában oldotta meg (a bevezetõ lírikus, érzéki sorokat kivéve). Annak ellenére, hogy biztosan semmit sem tudtak egymásról."

Igen, talán mert ennek ábrázolásához már komoly lelki finomság és hasonló színvonalú gyermekszínészi teljesítmények szûkségeltettek volna - ennek pedig Gárdos, úgy látszik, híján volt.

Bocs: egy kis baleset történt...

Tehát:

"Sztem nagyon is életszerûen gonosz volt(emlékezetem szerint õ saját öntevékeny módján egyszer sem ütött, igen szofisztikáltan verbális agressziót alkalmaz, számtalan reinkarnációját én pl. látni vélem a mindennapokban, egyesek „gyújtó” beszédeket mondanak, egyesek bojkottálnak parlamenti üléseket, egyesek más személyek(„ellenfeleik”) ellen szítanak hecckampányokat, hangoztatják, hogy az iletõ „ideggyenge”, stb. Szóval abban igazad van Gárdos a Kosztolányi-novellát az „általános emberi” dimenzióból közelebb hozza, s aktualizálja, még hozzá sokkal aktualizáltabbá teszi, mint 1912, egészen a jelenkorig."

Pro primo elõször: A Váta Roland hozta karakterrel alapvetõen semmi problémám nem volt - sõt, bár nem emeltem ki, számomra egyértelmûen az õ alakítása mûködött a leginkább - talán azért is, mert az õ részei voltak a legjobban megírva.

Az általa alkalmazott lelki terror bemutatását sem találtam túlzónak, mert jómagam is szembesültem ilyen - és pontosan ezzel ellentétes - figurákkal is, mikor a Budapesti Piarista Gimnázium padjait koptattam.

A baj azzal a testi terrorral volt, ami igenis jelen volt a filmben - nézd meg újra, azt ajánlom, mert ha nem rémlik az a jelenet pl. mikor a kisgyerek a kulcslyukon át nézi és hallja, hogy hogyan veri az egyik osztálytársát, akkor valóban probléma lehet a hallásoddal. ;)

Pro primo másodszor: Azzal, hogy az általános emberi dimenzióból kiragadja a történetet, és a novella megírásának idõpontjába helyezi, elsõsorban az a baj, hogy nem kicsit meghamisítja Kosztolányi narratíváját.

Elsõsorban is azért, mert társadalmi mondanivalót erõltet az egészre, ami oly mértékben fölösleges, hogy az már fáj.

De, mint már írtam volt, Istárnak hála ez a törekvés szinte elvész a forgatókönyv cselekményorintált erdejében.

"Pro primo harmadszor: még hosszú a nyár..."

(Bacsó Péter: Szerelmes biciklisták)



"Én egy fikarcnyi egyházellenességet sem éreztem a filmet végignézve(én több alkalommal síkra szálltam ezen a fórumon a katolikus egyházért), lehet, eleve megértõbb vagyok irányában, az idõsebbik papra is éppenséggel elmondható, hogy õ volt ennek az egyháznak tipikus alakja: õ tényleg ütött egyszer, a szenteltvízbe öntött tinta esetében(sztem a nézõvel nagy egyetértésben), hogy neki is megvolt a saját külön problémája, mely miatt távozott az iskolából, az csak „hab a tortán”

Talán az én hibám, hogy nem fejtettem ki elég részletesen, mit is tartok a legfõbb különbségnek egyház és klerikusellenesség között.

Alapvetõen ugyanis az egyházellenesség, magát az intézményrendszert támadja, annak minden velejárójával és felekezetével együtt, míg a klerikalizmusellenesség, csupán a róm. kath. papi hierarchia egyes elemeit - legtöbbször, megjegyzem, jogosan.

Gárdos hibája, hogy itt ez a kérdéskör rendkívül erõltetett formában kerül elõ, teljesen fölöslegesen elvéve a tért a diákoktól, akikrõl Kosztolányi története - mint azt már többször is nagyon helyesen kiemelték itt a fórumon is - szól.

Ezzel épp azt a közelséget veszi el a nézõtõl, melynek révén õ maga is mélyen átélhetné a történetet és kiiktatja épp azt a már említett lelki finomságot is, amely Kosztolányi mûveinek sajátja.

Így, és többnyire szikár vizualitásán keresztül a film nem csak, hogy egy olyan történetet mond el, amihez Kosztolányinak semmi köze (persze ez önmagában egyáltalán nem volna baj - ld. Fábri "Hannibál tanár úr"-ját, amely legtöbbször köszönõviszonban sincs az - amúgy is kétszeresen meghamisított - eredeti mûvel), de tulajdonképpen nagyrészt végig tökéletesen érdektelen marad a mozihoz prekoncepciók nélkül közeledõ "átlagos" nézõ számára.

KaffkaMargitot Vinogradov és én említettem.
Kafkával (Franz) való párhuzam, pláne kölcsönhatás valóban igen meredek föltételezés.

„ezen teljesen általános és súlyos emberi élményt Gárdosék az iskolai erõszak bemutatásának aprópénzére váltották"

Ha te valami általános elvi tényt vagy összefüggést konkretizálsz és „gyakorlatban” ábrázolsz, szükségképpen veszítesz az általánosságából, ez még nem igazán „apró pénzre váltás”
Az a nagy és tragikus csalódás, amirõl beszélsz a hétköznapi gyakolatban a konkrét valóságos jellemek számára mindig enyhébb és barátságosabb formában manifesztálódik.
Sztem még sincs igaza Vionogradovnak. Pláne, hogy nincs igaza pusztán azért, mert elefánt úgy értette a filmet, ahogy (Nagyjából így értettem mondanivalódat)

TRÉFA Gárdos Péter


A Komáromi Erõd után most a zsámbéki exRendház kölcsönöz poszt-monarchiás légkört magyar filmnek, reméljük, marad azért hasonló légkörû helyszín, a várva várt Iskola a határonnak is. Horgas Péter avatott közremûködésével, az operatõr ifj.Seregi László érzékletes
képekkel teremti meg a bezártság komor miljõjét. A szerzetesi cella eszméletlen rövidülésbe szûkül, az öles falak erõtlen sárgája, a reverendák tompa sötétje szinte fekete-fehérré
nemesíti a koloritot, a visszafogott mozgásokkal animált változatos beállítások meghatározó
összetevõi a nyomott atmoszférának. Hiba gyilkosságba futtatni a cselekményt, elég lett
volna még erõteljesebben szembeállítani a két nevelõ ambivalens módszereit. Váta Loránd
szuggesztiv játékát tovább erõsítik sûrû titkokat sejtetõ arcvonásai, nem tehet arról, hogy
a forgatókönyvi önkény indoklás nélkül számûzi a tragikus esemény elõtt. Sikeres a gyerek-
szereplõk kiválasztása is, különösen Kiss Márton Szebeni-jének nemes embersége tetszett.
Lengyel Tamás nagyívû alakítása egymagában fontossá teszi a filmet, a fölényes szépséggel
álcázott lelki terror emblematikus figuráját teremti meg, mosolyos gesztusai fokozatosan
leplezik le szadista hajlamait. Gárdos Péter filmje nem hibátlan, ígéretes lehetõséget szalasztott el, ennek ellenére fonos, hogy bepillantást engedett a klerikális nevelés feudális szörnyûségeibe. De ideje lenne körülnézni már a 70-es évek egyházi kollégiumaiban is, hát még a késõbbiekben...

Érdekes elmélet. Erre inkább nem reflektálok. Nem egészen világos, mit példáz, a sejtéseimet pedig hagyjuk.

Kedves mandulavirág!

Miért ne tudhatott volna Kosztolányi KaffkaMargitról, vagy akár FranzKafkáról?
Mind a ketten fölmerültek már a topikon, s kortársak voltak

Azt megfigyeltem, ha valaki elég tehetetlen és érv nélküli egy mûsorral, vagy esetleg egy szereplõjével szemben, az „jobb híján” elkezdi artikulációját nehezményezni, némely esetekben ez addig jut, hogy mélységes s löttyös indulatok kerülnek elõ. Melyek mindenképpen túlméretezettnek tûnnek pl egy riporter, egy bemondó ilyen kevéssé fõben járó bûnére reagálásként.

Azt föl sem tételezem, hogy ilyesmi mûködne benned.
Mindenesetre engem sokszor ostoroznak belsõ köreimben, hogy rossz a hallásom, ugye: „azt hallok meg, amit akarok”, voltam is vizsgálaton, valóban nem tökéletes, mit tagadjam, néha magam is észre vettem. Mindenesetre ezt a filmet remekül értettem, annyira rossz nem lehetett a gyerekszinészek artikulációja sem.

"A tanárjaink többnyire sovány és szigorú papok voltak, akiknek izmos kezében irgalmatlanul suhogott a sárga nádpálca. Egzaltált arccal csináltak rendet. Mióta neszét vették, hogy az iskolában forradalom üti fel a fejét, minden pillanatban felbukkant hátunk mögött a fekete reverenda, egy-egy papi alak, szikáran és sápadtan, mint a hittérítõ a vademberek között. A parasztgyerekek vastag nadrágját kegyetlenül kiporolták. Tizennégy-tizenöt évesek voltunk, mégis gyerekek, vásott, furcsa kamaszok. Átkutatták a zsebeinket, a fiókjainkat, nem szabad volt kimennünk a városba, éjjel állandóan virrasztott egy fráter. Mi azonban túljártunk az eszükön....
Október végén minden vigyázat ellenére egy kitûnõ társunknak sikerült belopódzkodnia a dormitóriumba, az igazgató hálószobájába, megközelíteni az ágya fölött lógó szenteltvíztartót, melybe tintát öntött.
Az igazgató este telehintette az arcát tintával, s reggel - szórakozott ember lévén - mindenkinek nagy gaudiumára tintás arccal jött be a matematikaórára.....
Az igazgató késõ délután maga elé hívott bennünket a zöld posztós asztal elé, ahol két égõ gyertya között fekete feszület komorlott. Lángoló arccal beszélt:
- Az ördög incselkedik veletek. Az ördög…
Decemberben két diákot kicsaptak."
http://rendhaz-bp.piar.hu/~vizhanyo/2003a/szakkor/olvas/trefa.html
A novella nagyon rövid, és összvissz ennyi az belõle, ami a szerezetestanárokról szó. Pl. ezért a csúnya tréfáért, amit a film már meg sem engedett, a novellában nem járt verés, csak dorgálás.
Egyébként én is kissé túlzottnak érzem, amit írtál. Szerintem csak a nézõk láttak bele mindenfélét. Nekem egyáltalán nem tûnt úgy, hogy a tesitanár túlzott szigora váltotta volna ki a gyilkosságot.
A filmnek valóban volt társadalmi üzenete, de nem klerikalizmusellenesség, hanem a mai iskolai agresszió, erõszak. Talán még emlékszel, hogy Kaposváron meggyilkoltak egy fiút az osztálytársai, merthogy nem segített nekik vagy ilyesmi.
A nézõ ugyan keresgetheti a felelõsöket, de maga a film szerintem nem sugalmaz semmi ilyesmit, számomra egyáltalán nem volt didaktikus vagy ujjal mutogató, vádaskodó.
Akkor már inkábbjobban bántott a sztori közhelyessége, a rengeteg áthallás, vándormotívum. Már minden részlet ismerõs valahonnan.

Bár, ha belegondolok, némileg igazad van. Kosztolányi novellája engem határozottan Kafkára emlékeztetett. Egy szorongató némajáték, a pokolba való belemerülés, ahonnan nincs megváltás. Ez lett volna a novella fõ mondanivalója: a beszéd szinte teljesen hiányzott belõle, viszont részletezve voltak az iskolán belüli csínyek; pl. : "A motozás után onnan, ahol nem is sejtették, bûvészkézzel kivettük azokat a szerszámokat, melyek az ugratáshoz elengedhetetlenül szükségesek voltak. Ismertük a terepet. Az egész diákotthon ki volt preparálva céljainkra. A katedra alatt föld alatti vezetékek futottak, melyeket az utolsó padból láthatatlanul mozgathattunk, de az egész intézet a hatalmas melléképületeivel és laboratóriumaival szinte kerekeken gurult, annyira aláaknáztuk orsókkal, spárgákkal és drótokkal. A sakktáblát nem ismeri jobban a sakkmester, mint mi az iskolánkat. Mindent pontosan felmértünk. Tudtuk, hogy az áldozat a kertben mikor botlik meg, és élveztünk minden pillanatot, mely eddig eltelik. Zsebünkben készen álltak a dióhéjak, a békarakéták; a pattogó kakasgyufák kiszámított négyszögekben voltak elszórva, a zúgó szerszámok kezelõi alkalmazkodtak a körülményekhez, az assa foetidá-t jó elõre dobtuk az izzó kemence lapjára, úgyhogy kellõ pillanatban a koncert teljes volt, egyszerre mûködtek a tréfa tüzérei, zenészei, akikhez aztán - a hatás emelésére - a tréfa illatszerészei is csatlakoztak. Nem bírtak velünk."
Ugyanakkor hangsúlyozza ennek a démonikusságát, kellemetlen, bántó vigyorát, azt, hogy egyáltalán nem esik jól: "Novemberben már járvánnyá vált a nevetés. A nevetés gonosz epidémia. Csak kevés jó belõle. Hogyha túlságosan élvezzük, akkor elfulladunk és köhögünk, az arcunk elsápad és kipirul, fáj a derekunk, csiklandja a hónunkat, a tarkónkat, a bordánkat. Nem is mulatságból nevettünk tán. Viszketõ bizsergés szállt minden tagunkba. Örültünk nagyon az életnek, s talán futottunk elõle. Betegek és szomorúak voltunk....Talán azért nevettünk annyit, mert nagyon-nagyon féltünk...Úgy éreztük, hogy ezen az õszön az ördög tréfál, az áll a hátunk mögött, az kényszerít új és új csínyekre, de nem tehettünk ellene. Kicsit mégis elszomorodtunk. Helyzetünket menthetetlennek láttuk. Meg voltunk gyõzõdve, hogy már mélyen elzüllöttünk, nem lehet rajtunk segíteni, és a pokol vár ránk."
Nos, ezt a film egyáltalán nem emelte ki; azt az érzést, létállapotot, amikor véget ér az ártatlan gyerekkor, és az ember elõször ébred rá, hogy bûnös, valóban bûnös, menthetetlenül, akarata ellenére is gonosz. Kosztolányi a boldogságot nagyon sokszor köti a gyerekkorhoz, a játékhoz.
És ebben a novellában arról az érthetetlen és rémisztõ felismerésrõl ír, hogy az eddig kielégítõ és felszabadító tevékenység egyszerre rémisztõ kötelékké válik, amitõl már szabadulni sem lehet, ami nem enged el, ami borzalmas, pokoli erõvel húz a mélybe; a boldog mosoly ördögi vigyorrá torzul, a kipirult arc lángolni kezd.
Ezt az érzést szerintem Kafka novelláinak stílusában oldotta meg (a bevezetõ lírikus, érzéki sorokat kivéve). Annak ellenére, hogy biztosan semmit sem tudtak egymásról.