Ismered Mereskovszkijt?

Az igen - azt hittem, ezt a nevet max a Hamvas-hívõk ismerik (ugyanis õ többször is, szinte az elérzékenyülés hangján szól némely írásáról pl. a Scientia Sacrában - nem kell megijedni, semmi ezotéria!).

Már évek óta gyûjtöm a könyveit és azt kell, hogy mondjam, fantasztikusak.

Hallottál már szecesszió hatása alatt született orosz irodalomról?

Mert ha nem, akkor ezt tekinteném annak.

És akkor még nem is beszéltem a tanulmányairól és az esszéirõl...

Nem akarok egyébként csúnya dolgokat írni, de én Gorkijnál (sebaj, mert õ sem szívelhette Mereskovszkijt) vagy Solohovnál sokkal nagyobbra tartom - igaz nekem Mereskovszkij mellett Bulgakov, Nabokov, Szemjonov (a Stirlitz-ciklus írója) és az Ilf-Petrov szerzõpáros az abszolút favorit a huszadik századi orosz irodalomból (nem kedvelem túlzottan a szovjet szellem íróit - az említettek mellett mondjuk Gladkovot vagy Ehrenburgot).

"és még "tartozom" annyival, hogy én elõször az ÚzBencét akartam elolvasni, amikor az erdõ vadjainak tartott misét, akkor föladtam azzal, hogy ez nem az én világom, aztán a Madéfalvi veszedelmet végigolvastam, de õszintén szólva untam, lehet már átitatódtam "méreggel. Be kell vallanom, nem igen kedvelem az un mitikus/misztikus(se/se) realizmust."

Sztem ez nem baj...

Pl. sok beszûkült látásmódú ember helyett egyáltalán nem mondom azt, hogy nemzetietlen vagy (mert én már ezt is megkaptam WA kapcsán), mivel nem tetszik Nyírõ prózája.

Kinek a pap, kinek a papné.

Engem a könyvei furcsa hangulata ragadott meg - nem akármilyen atmoszférát tud teremteni. Stílusa pedig pazar és nagyon gazdag - mást nem tudok mondani.



"Nem hogy Bulgakovtól de még Márqueztõl se ájultam még el, Coelhot pedig a jelenkori szerzõk közül annyira utálom, mint rajta kívül egyedül DanBrown-t.
I'm really sorry."



1. Bulgakov

Hát én bizony elájultam Bulgakovtól. Ilyen géniusz nagyon kevés van a huszadik század irodalmában.

Mellesleg, Bulgakovhoz elõzményként ajánlanám (ritka könyv, mert azóta sem adták ki) Ossendovsky-nak egy lengyel újságírónak és katonatisztnek a "Sötét kelet árnyéka" c. könyvét.

Igaz, hogy utoljára 1928-ban jelent meg, így aztán meglehetõsen nehezen hozzáférhetõ, de többet mond a cári Oroszország utolsó évtizedeirõl, mint sok marxista monográfia.

A közvélemény kb. Raszputyint ha ismeri, pedig elképesztõ mennyiségû szekta és beteg kultusz terjedt az országban ebben az idõben (aminek egyenes folytatásai a Mester és margaritában szereplõ szeánszok és események).

A legdurvább sztem az, amit egy, a cári idõk vége felé a Baltikumban terjedõ "vallásról" ír: itt a legszegényebb rétegek között elterjedt volt, hogy szentélyeket hoztak létre, ahol egy falba fúrt lyukat imádtak (!), és az volt a szertartásuk csúcspontja, mikor a napsugár éppen behatolt rajta.

Ha a könyv végigolvasása utáni furcsa hangulatban elkezded olvasni a Mester és Margaritát, egészen bizarr élményben lesz részed, annyit ígérhetek. Tényleg a bizarr a legjobb szó erre - de én a helyedben semmiképpen nem spórolnám meg magamnak ezt az élményt.

Persze lehet, hogy rád egészen más hatással lenne...



2. Marqueztõl már kicsit kevésbé - de ez abból is fakad, hogy bár kedvelem a spanyol nyelvû kulturát, Dél-Amerika sosem érdekelt túlzottan, úgy éreztem, és talán nem vagyok szerénytelen, ha ezt mondom - én már mindent tudok arról a világról, amit tudni érdemes.

Kb. kritikus szemmel végig kell nézni egy brazil és egy argentin szappanoperát, és nagyjából ennyi pontosan elegendõ is.

És tényleg nem akarok csúnyákat írni, de sztem Dél-Amerika bárminemû kulturális jelentõssége a prekolumbiánus kultúrák megdöntésekor megszûnt.


3. Coelho

Már a név is káromkodásként hat elõttem!

Jó, lehet közhelyekrõl írni - Illés Béla és WA is ezt tette.

Jó, lehet közhelyesen írni - ahogy Herczeg Ferenc emlékiratain kívül szinte mindenhol.

Jó, lehet a közönségnek írni - mint J. K. Rowling "írófejedelemasszony".

Sõt, még közönségesen is lehet írni - mint a magyar posztmodern jópár alkotója.

De mindezt, együtt, egyszerre?

C közhelykerõl ír, mert képtelen valószerû szituációkat teremteni, közhelyesen ír, mert még egy igazán összetett gondolata sem volt soha életében (mindig keleti életbölcsességeket próbál beépíteni a mûveibe, de csak szánalmas próbálkozásokra futja nála), a közönségnek ír, mert nyilvánvaló célja mindig is az volt, hogy jól megszedje magát, és közönségesen ír, mert az olcsó gondolat, közönségesebb, mint egy jól felépített káromkodás (ld. Jay és Néma Bob szövegeit).

A South Park Cartman-jével szólva (õ a High School Musical-rõl beszélt így): "Ez a menõ? Ez ma a menõ? Srácok, én hazamegyek, mert ha ezt kell csinálnom ahhoz, hogy király legyek, én inkább felkötöm magam..."

4. Dan Brown

NO COMMENT...

Egyébként, ha Da Vinci-témában jó és fordulatos regényt akarsz olvasni (tudom, hogy a Kódban Da Vinci csak mellékszál, hivatkozás), akkor Dimitrij Mereskovszkij Leonardo da Vinciját ajánlom a Krisztus-Antikrisztus trilógiából (meg amúgy a másik kettõt is szívesen: Julianus Apostata - Elsõ Péter).

Ugyan ez is a harmincas évek elején jelent meg utoljára Mo-n, de járj nyitott szemmel, hátha hozzájutsz valahol....

1. A könyv a "Hagyomány filozófiája" címet viseli, a konkrét tanulmány címe nem jut az eszembe. De sebaj, majd elõhalászom valamelyik halom mélyérõl.

Addig is mindenesetre itt van egy elég érdekes anyag elrettentésképpen - a bibliográfiában ott van pár az intertextualitással foglalkozó könyv címe (pl. két Nyíri Kristóf is), a szerzõknek azonban egy jelentõs részérõl még csak nem is hallottam:

www.bbte-filozofia.ro/assets/files/.../komm.../VK-Hagy.tort.kult.rtf


2. Amikor vagy nyolc évvel ezelõtt (tehát még jócskán gimnazista koromban) az egyik ismerõsöm a kezembe nyomott egy Wass Albert kötetet, hogy na, ezt olvassam el, még relatíve pozitív prekoncepcióval viseltettem az író iránt.

De amikor elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy ez nem az én világom.

Azt már akkoriban is megállapíthattam, hogy a mondatai pongyolák, az általa létrehozott szövegek irodalmi minõsége is hagy némi kívánnivalót maga után - ma azonban összességében már nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy Wass Albert ma a magyar jobboldal Illés Bélája, igazi, vérbeli dilettáns.

Az államszocializmus s*ggnyalójának minõsíthetetlen "Kárpáti rapszódiá"-ihoz hasonlóan ugyanis Wass-t a mûvei ugyanúgy egy ordító nulla színeiben tüntetik fel (már ha egy nullának egyáltalán lehetnek színei... :) ), akibe annyi intelektus sem szorult, mint egy gilisztába.

És akkor "költészetérõl" még nem is beszéltem...

Mert ha meg meghallom egész véletlenül valahol, hogy a "Víz szalad, de a kõ marad!" - hát elsüllyedek szégyenemben, hogy magyarul ilyen otromba képzavart papírra lehet vetni - és még kizárólag szakmai értelemben beszéltem Wass-ról, nem politizáltam!

Viszont a Nyírõrõl írtakkal már nem értek egyet.

Azt hiszem, a magyar film egyik legnagyobb teljesítménye, az "Emberek a havason" volt az, ami engem igen hamar közel emelt Nyírõ misztikus szimbolizmusához (minthogy a mozi alapjául szolgáló regény az õ munkája).

Azóta olvastam az Uz Bencét (amibõl szintén nagyon fain adaptáció készült a háború elõtt, thermészetesen Jávor Pál fõszereplésével), a Sibói bölényt ("Idõsb Wesselényi Miklós báró életének regénye") és a Mádéfalvi veszedelmet (az egyik legmegrázóbb magyar regény, amit valaha olvastam).

A mondatai nagyon szépek, kidolgozottak és bár kétségtelenül nem volt igazán mûvelt író, ebbéli hiányosságait a, mondhatni, "zsenijével" pótolta ki - az, hogy a mai szélsõjobboldal elõszeretettel tûzi zászlajára a nevét, számomra érthetetlen, minthogy Nyírõ sosem politizált, hacsak a regényei nem tekinthetõk a "polisz ügyeivel való foglalkozásnak".

Ami pedig az erdélyi irodalmat illeti (ha érdemes egyáltalán különválasztani a magyartól), akkor nálam Tamási Áron a biztos befutó.

Káprázatosan gazdag írói világot teremtett. Sztem a Jégtörõ Mátyás a legjobb regénye (nem vicc: egy szellemrõl szól, aki egyik testbõl a másikba vándorol), de persze az Ábel-trilógia sem akármi, a Czímeresek pedig olyan, mintha Heltai Jenõ vagy Bródy Sándor írta volna (mondhatni, az egyetlen "urbánus" témájú regénye), csak sztem még sokkal jobb is (az elsõ világháború végén, Kolozsváron játszódik és ha elolvasnád, csak néznél, hogy ezt ugyanaz az ember írta, mint az Ábelt).

De ha erdélyi irodalom akkor Petelei Istvánt, Bálint Tibort (Zokogó Majom) vagy Kós Károlyt se hagyjuk ki - sztem.



3. Mon Dieu!

Egy mondat elsikkadt itt valahova: valószínûleg az apjuk sem bírhatott akármilyen génállománnyal, ha egy Thomas Mann mellett még egy Heinrich Mann-t is adott a világnak - akartam volt írni.



4. Függõség? :)

A könyvgyûjtõ mániámra céloztál?

"megnézhetem a címét,ha érdekel" (NyiriKristóf)

"Légyszíves, érdekel, legalább tudjam,hol kezdhetem, ha neki buzdulok"

Mostanában rendkívüli mennyíségû könyvet halmoztam fel, és, bár Karácsony van (igaz is, boldog Karácsonyt!), amit nagytakarítás szokott megelõzni, most bajosan tudnám elõkaparni a szóban forgó kötetet valamelyik halom mélyérõl (a polcaimon ugyanis már másfél éve nincs hely :) ), de ígérem, majd mélyreások és megtalálom - és azonnal írok.



"Jókai könyvekkel kapcsolatban egyetértek totálisan, bár nekem a RabRáby tetszett meg az Aranyember, meg esetleg a TörökvilágMO-n, vagy ErdélyAranykora."

Oh, és még akad egypár.

Mondjuk nekem az Aranyemberben volt egy nyolcvan oldalas, üresjárat fílinggel bíró rész, de attól eltekintve kitûnõ könyv, a Rab Ráby, a Törökvilág meg az Erdély Aranykora meg aztán végképp ott van a szeren. Meg úgy nagyjából a Szeretve mind a vérpadig-tól a Lélekidomáron át a Jövõ század regényéig a kötetei túlnyomó többsége.

De hozzám az említett mûvek illenek legközelebb: a Fekete gyémántok a monopolkapitalizmus mûködésének tökéletes leképezése, az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán pedig mind a mai napig hatással van a reformkorról kialakított képemre.

Éppen ezért nekem, bár tényleg kitûnõ és elsõrendû alkotások, Várkonyi Zoltán filmjei kicsit illúziórombolóak is voltak.

Talán azért is, mert Jókai olyan fantasztikus író volt.



"Érdekelne, melyik ThomasMann könyvet mûveled mostanában.
Remélem ezen a "fére esõ helyen" nem leszünk leintve"

Most elsõsorban a Naplóit. Ha még lehet ilyet mondani anélkül, hogy nevetségessé válnék, azt kell, hogy mondjam, nagyon nagy szellem volt - nem véletlenül, hogy még a fiainak és az unokáinak is jócskán jutott belõle (bár sztem leginkább Heinrich Mann örökölte - tõle a IV. Henriket olvastam - óriási regény, a terjedelmét tekintve is, de nagyon megéri a fáradtságot).

Viszont az is tény, hogy a Naplóihoz tökéletesen mérhetõ teljesítmények nálunk is akadnak: ilyenek - legalábbis sztem - Márai, Hubay Miklós vagy Fodor András naplói.

Ami pedig a félreesõ helyet illeti, sztem nyugodtan elbeszélgehetnénk itt vagy még másfél évig anélkül, hogy bárki felbukkanna a környéken.

"Megpróbálom kifejteni, hogy gondoltam az intertext (HáyJ:Xanadu) és az AthéniTimon paradoxon összefüggését.
Intertextualitás szövegek közötti egymásrahatás, egy szöveg azáltal, hogy egy másik idézi módosítja az idézõ jelentését. Kölcsönös annyiban, hogy ha ez megtörténik az idézett szöveg olvasásakor is eszembe fog jutni, hogy õ hogy módosította az idézõ jelentését, ezért az idézett szöveg jelentése is módosul.
Eddig ez csak egy jelenség, amink semmi köz a posztmodernhez."

Amikor a hatvanas években Julia Kristeva megalkotta az intertextualitás fogalmát a strukturalista irodalomszemlélet romjai közül felemelkedve, már majdnem eljutott addig a kijelentésig, hogy "falfirka = Athéni Timon".

Az i-re a pontot a posztmodern tette fel, amikor létjogosultságot adott ennek a fogalomnak, mondván, a minõség nem számít, csak szülessenek szövegek - ez egyébként számomra remekül visszaköszön abban az ordító baromságban, amit most már kortársaimtól is lépten-nyomon visszahallok, pedig egy-két éve mégcsak az ún. olvasásszakértõk harsogták mindenhonnan: "Olvasson a gyerek! Mindegy, hogy mit, az a lényeg, hogy olvasson!"

Ja, meg abban is, hogy most néhány tag kitalálta, hogy írjuk újra a klasszikusokat, mert szegény gyerekek nem bírják elolvasni az egri csillagokat (amit én pl. még faltam) vagy a Kõszívû ember fiait (ami, egyébként gyenge minõsége ellenére (Jókainak sokkal jobb szépirodalmi teljesítményei is vannak - a "Fekete Gyémántok" vagy az "Egy magyar nábob" és a "Kárpáthy Zoltán" verhetetlen reakcióidõvel kenterbe veri a kõszívût) az egyik legerõsebb hatást rám gyakoroló könyv volt, amit valaha olvastam).

És itt számomra visszaköszön egyébként a klasszikus liberalizmus egyetlen, ám sajnos e fantasztikus eszmerendszer méreteihez képest igen nagy hibája, mégpedig az, hogy a modern demokráciák története során sokkal inkább a liberális vezetések mentek le a nép (sajnos nem a legmagasabb) szintjére, ahelyett, hogy a népet emelték volna fel a liberalizmus eszméihez.

A demokrácia kompromisszumokat jelent: s ez a kompromisszum volna egy igazán életképes társadalmi szerzõdés alapja.

Nem mellesleg pedig így jutnánk el Juhász Gyula sztem iszonyatosan nagy igazságáig, amit IV. Károly koronázására ajánlott versében így fogalmazott meg: "Gondolj, gondolj a szenvedõ milliókra, / Hisz a boldog nép a legszebb földi pompa!"



"Ennek van olyan szélsõ határesete, hogy az idézett szöveg csak pár kifejezés, s annak értelmezése teljesen idegen az idézõ szöveg jelentésétõl, mondanivalójától (pl. egy romantikus történetben szerepel a „vár” szó és eltréfálódzik az író annak fõnévi és igei jelentésén(ezt bízvást szokták lefordíthatatlan szójátéknak nevezni), ha ez sok idézõ szöveggel elõfordul, akkor szinte szétbombázza a befogadó, idézõ szövegeket, elveszítik jelentõségüket, mondanivalójukat, „mögöttes tartamukat”, tkp. mindegy lesz, hogy a „vár” szójátékot az AthéniTimon, vagy egy obszcén falfirka idézi, én csak így tudok összefüggést feltételezni az intertext és az AthéniTimon paradoxon között, S ezt a szerintem igen erõltetett és eléggé hamis feltételezést tûzi zászlajára a posztmodern. Ami szerintem marhaság."

Sztem is az...

Mellesleg a fejtegetésed hasonlít a Nyíri Kristóf által a "Hagyomány filozófiájában" napvilágot látott, az intertext leggyakoribb megnyilvánulási formáival foglalkozó tanulmányának egyik gondolatmenetéhez.

És, bár auktorunk nem nyilvánít véleményt, azért leszûrhetõ az amúgy rövid kis írásból (megnézhetem a címét,ha érdekel - nagyon jó és tömör összefoglalás ugyanis a témából), hogy a posztmodern esztétikája leginkább egy méretes szemétdombhoz hasonlítható.



"A „mögöttes tartalmak” eljelentéktelenülése amúgy más oldalról is tendencia, filozófiailag ugye megszûnnek az ideológiák, az „izmusok”, hiszen mindenrõl kiderült nagyjából, hogy az ellenkezõje sem igaz, vége a történelemnek, stb. Ez a másik, amit nagy marhaságnak tartok."

Viszont ezekben a kijelentésekben már nagyon is igaza van a posztmodernnek.

A huszadik század az "izmusok" és az ideológiák tombolásáról szólt, ami nem kevés véráldozatot követelt, a történelemben talán még soha nem ennyire fölöslegesen.

Nem csoda, ha a posztmodern úgy reagált erre, ahogy: kellemes, zárt, mondhatni kispolgári világot alkotott, ahol nincsenenek ideológiák és szabályrendszerek többé, mert olyan az egész, mint egy végtelen szeretkezés a semmivel.

Micsoda páratlan élvezet, nem?

A posztmodern kiiktatja a felelõsség vagy a hagyományos értékrendek fogalmát, s neked nincs más dolgod, csak élvezni individumod határtalanságát.

Amikor a hatvanas évek elején Amerikában, de még inkább Nyugat-Európában megszületett a posztmodern, pontosan ezt jelentette: "a végtelen szeretkezést a semmivel"...

Az más kérdés, hogy a posztmodern lassan saját ideológiáját is megszülte, amely megpróbált értelmes magyarázatot adni az értelmetlenségre.

Nem csoda, ha nem sikerült.

Illetve sikerült: egy olyan világban, amely még a monopolkapitalizmusénál is százezerszer értelmetlenebb volt.

Az államszocialista Kelet- és Közép-Európában.

Itt, ebben a közegben még a posztmodern is értelmessé vált, s a maga underground, majd szamizdat ideologiájában pörkölõdve, mondhatni hihetetlen teljesítményeket produkált: tessék megnézni az "A. E. Bizottság tánczenekar" munkásságát vagy Krassó György heppeningnek is beillõ megmozdulásait.

De 1990 után nálunk is végképp értelmét és talaját vesztette a posztmodern: a nyugati típusú változat diadalútja immár elkerülhetetlenné vált, és eljutottunk abba az állapotba, amirõl a Kispál szám is szól:

"És ha máshová kerül
Az, ami belül
Volt eddig, de kicsalták,
Hogy menjen messze,
És ott egy massza
Részei lesznek és azt imádják
Általában, akik benne vannak,
És oldódnak meg szórakoznak,
Meg bekenik magukat egymással,
Meg mondogatják, hogy nincsen baj."


Most azonban álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk körül egy kicsit.

Mit is jelent a "posztmodern"?

"Modern utániságot".

Ha így, ennek a szónak jelentéstartalmát vizsgálva nézzük meg az 1968 utáni idõk progresszív "mûvelõdéstörténeti" irányzatait, a posztmodern mindjárt jobb színekben tûnhet fel elõttünk.

Ha azt tekintjük ugyanis posztmodernnek, és ebben a tekintetben azért láthatjuk a fejlõdés csapásvonalait egészen napjainkig, ami a modernt meghaladottnak tekinti, de egyben fontosnak tartja a demokratikus értékek védelmét, tehát, a már emlegetett "felelõsségvállalást" is, akkor mink is posztmodernek vagyunk, még az is, aki azért rinyál, hogy hozzák már nekem vissza a modernizmust, kérem szépen, mert az jobb volt, mint ez a sz*r....

Ilyen tekintetben akkor tessék mondjuk egy pillantást vetni a magyar alternatív zenei szcénára (pl. a fentebb idézett Kispálra is), aminél posztmodernebb jelenség aligha létezik kis hazánkban (s már maga is a nyolcvanas évek underground, majd szamizdat kulturájából nõtt ki, amely megint csak abszolút "modern utáninak" tekinthetõ).

Szóval, ha a posztmodernitást "modern utániságnak" tekintjük, hát én abszolút posztmodern ember vagyok.



"Úgy vélem, a liberalizmus az én számomra nem „járatta le magát”, s horribile dictu, a baloldaliság sem.
És elkövettem azt, hogy egy kalap alá vettem õket, hiába nem szándékoztam volna, ezt le is „leplezted”."

Ha a baloldaliság azt jelenti, hogy minden tekintetben tiszteletben tartjuk a demokráciát, de ezzel együtt baloldali, tehát szociális értékeket viszünk a társadalomba, ergó, ha baloldaliként szociáldemokraták vagyunk, annak nagyon is van értelme.

Minden más szocializmus ugyanis legkésõbb Lenin halálával értelmét vesztette.

A fasizmuson kívül ugyanis a kommunizmus és államszocializmus minden létezõ formája abszolút lejáratta magát a huszadik században - és ezek egyébként sem hozhatók összefüggésbe a szociáldemokráciával.

(Ja, csak, hogy tisztázzuk: Mo-n ma nincsen szociáldemokrata politikai erõ - az MSZP neoliberalizmust képvisel, a FIDESZ-nek pedig csak a frazeológiájában jelennek meg néhol baloldali értékek, mert a valóság egészen más irányba mutat).

Ami pedig a liberalizmust illeti: azért volt és lesz is a legéletképesebb eszmerendszer, mert ez a legtoleránsabb. Már mikor megszületett, valahol Németalföldön, a XVII. század elején (bár akkor még messze nem nevezték liberalizmusnak), tudni lehetett, hogy a tolerancia és egymás elfogadása olyan értékek, amelyeknél életképesebbeket nehéz találni.

Ami viszont a neoliberalizmust, tehát a monopolkapitalizmuson alapuló, globális tröszt - igen, hadd éljek baloldali terminussal - tõkés kizsákmányolását jelenti, az bizony megszûnt.

Még elvegetálhat egy ideig - max húsz évig - de aztán úgy tûnik el majd, mintha soha nem is lett volna.



„a magyarországi posztmodern erõt, akkor azt jelenleg leginkább az SZDSZ képviseli a magyar politikai életben”

Bavallom, hogy én végig az SzDSz-szel rokonszenveztem s, függetlenül a jelen fejleményektõl azt tartom a legelvhûbb politizálást folytató társaságnak, így az elvi elvtelenségként értelmeztem posztmodernitás szempontjából föl se merülnek számomra. Ezen a fórumon kénytelenül amúgy is többet politizálok, mint szeretnék, itt és most téged nem akarnálak ebbe belelovalni."

Ezt most én sem fejteném ki részletesen, majd máskor vagy máshol - ne vitatkozzunk politikáról, mert az jóra nem vezet.



"Ja, kérdésedre válaszolva, ha én nem olvastam volna a Xanadut, azt nagyon sajnálnám."

Sajnos egyelõre inkább csak hallani volt alkalmam róla.

Megvan egyébként valahol - elég sok könyvet vásároltam mostanában, és ez is köztük leledzik. De most egyelõre Thomas Mannra vagyok ráállva, úgyhogy Xanadu még várhat...