Amúgy azon a refi fórumon, amihez már neked is volt "szerencséd", egyszer feltûnt egy lány, aki meglehetõsen dühösen arról írt, hogy õ leszbikus lesz, mert a férfiak fúj de undorítóak, gusztustalanok stb. Erre mindenki elkezdte vigasztalgatni, hogy ó te szegény, ó te szegény, ó te szegény. Engem kivéve. Én inkább megpróbáltam kitalálni néhány tanácsot, hogy miképpen változtasson a hozzáállásán, hogy ezután már ne találja undorító disznónak a férfiakat. Ezeket a tanácsokat csípõbõl visszautasította. Erre azt írtam - jó, ha ennyire odavagy a barátnõdért, akkor éld meg a vágyaidat, még az is jobb, mintha csak emésztenéd magadat. Erre hogy reagált? Hogy én bûnre csábítom, biztosan szerelmes vagyok bele, és nagy dérrel-dúrral elszelelt a fórumról. Tehát a leszbikussághoz se nagyon volt kedve. Csak sajnáltatni akarta magát, és amíg a szánalmat be tudta gyûjteni a többiektõl, addig ottmaradt és köpködött, hogy fúj, de tényleg, de most komolyan, a férfiak mennyire durvák, gonoszok, ostobák és gusztustalanok. A férfiakon nyilván nem lehet változtatni, az õ kedvéért nem lesznek másmilyenek, a világ nem fog megváltozni csak azért, hogy neki ne kelljen a "leszbikusság bûnébe esnie". Változtatni mindig csak magunkon tudunk, és minden változás kényelmetlen. És persze hogy igyekszünk elodázni a változásokat (én is), megúszni, meg kitalálni mindenféle kifogást, hogy miért ne én változzak, hanem a világ változzon meg.
De mit mondott a kisfiú a Mátrixban? Rá kell jönnöd, hogy nincs kanál. Nem a kanál hajlik, hanem te hajlasz.
Csak magamon változtathatok, csak a saját nézõpontomon, szemléletemen. Semmi más nincs a birtokomban, csak én magam.
De biztosíthatlak - senkinek se jutott eszébe a likvidálás, mint megoldás....

Talán még annyit, hogy mindezt talán úgy is fel lehet fogni, hogy magát az életet próbáljuk szimbolizálni valamivel.
Az elsõ modellben az élet egy kényszermunkatábor, vagy jobb estben is munkahely, ami tele van fárasztó kötelességekkel, utálatos, nyomasztó kényszerekkel, és az ember alig várja közben a pihenõ- és kajaidõt, amikor felfrissülhet kissé (legyen mondjuk ez a szex).
A másik modellben maga az élet az izgalmas szexuális kaland, annak minden kihívásával, felfedezésével, fájdalmával és örömével, kielégülésével együtt.
Ha valamiképpen sikerül az életet, a saját életemet úgy magamhoz ölelni, mint egy szeretõt - akkor a párkapcsolat már nem lesz annyira fontos. Pontosabban fontos lesz, csak másképp, de nem kényszeresen fontos.
Kényszeresen csak addig fontos, amíg szeretnék kimenekülni a saját életembõl, meg szeretnék szabadulni magamtól, és ehhez olyan terveket kovácsolok, amikben szerepet játszik egy társ is, így vagy úgy. Addig a kényszer hajt felé. Teljesen mindegy, hogy milyen nemû az a társ - az a lényeg, hogy ha a saját életemet egy börtönnek érzem, amibõl menekülni kell, akkor semmiképpen sem fogok tudni igazán jó döntéseket hozni, szabadnak és boldognak lenni. Mindegy, mennyire is tartom be a társadalmi játékszabályokat, akkor sem.
És az is mindegy, hogy mennyire rúgom fel a társadalmi játékszabályokat, ha azzal rátalálok a saját szabadságomra és boldogságomra. Csak ne tévesszem el a célt.
Andrew Matthews azt mondta, nem az a fontos, hogy miken kell keresztülmennem, amíg elérem a célomat, hanem az, hogy milyen emberré válok közben.
Ha az a célom, hogy boldog legyek, de közben egyre görcsösebb, frusztráltabb, hajszoltabb, megalázottabb, szolgalelkûbb, erõszakosabb és manipulatívabb stb vagyok, akkor ott valami nem jó, hiszen én egyre rosszabb ember leszek.
Ha viszont kívülrõl úgy tûnik, egy csomó rossz dolgon megyek keresztül - mégis egyre lazább és vidámabb leszek tõle - akkor megéri bármi, hiszen egyre jobb ember leszek.
A lényeg tehát, hogy milyen emberré válok, miközben haladok a célom felé; és nem az, hogy konkrétan miket csinálok vagy miken megyek keresztül közben.
Hoztam egy konkrét példát, B.B.-t - õ az én és valaki más tapasztalatai szerint sem vált jobb emberré attól, hogy "felrúgta a társadalmi játékszabályokat". De a legtöbb heteroszexuális sem jobb nála, sõt.
Ebbõl pedig mi következik? Hogy alapvetõen nem a hetero- vagy homoszexuális beállítottság tesz valakit jó emberré vagy rossz emberré, hanem hogy milyen célokat tûz ki maga elé és ezen célok elérése közben milyen emberré válik.
Ha mondjuk B.B. feladná azt a célját, hogy megtalálja a boldogságot, és ezt más céllal helyettesítené, mondjuk azzal, hogy megtanuljon igazán erõs férfi lenni - akkor lehet, hogy mellékesen megtalálná a boldogságot is. Ha már nem hajszolná görcsösen. Amíg görcsösen hajszolja és más emberektõl várja el, amíg másoktól igyekszik kicsikarni, amíg követelõzik, hogy a külvilág köteles õt boldoggá tenni, addig egyre elviselhetetlenebbé, erõszakosabbá és rosszabb emberré válik.
És ebbõl a szempontból teljesen lényegtelen és mellékes, hogy hetero- vagy homoszexuálisként elviselhetetlen-e.

Szerintem nem vagyok totálisan elutasító. Bár az tény, hogy logikusan végiggondolva nem látom értelmét. Mert ha mondjuk valaki eljut oda, hogy arra törekedjen, hogy erõs legyen, az hogy kapcsolódhat egy másik olyan emberhez, aki szintén arra törekszik, hogy erõs legyen? Akkor ott valamelyiküknek fel kell adnia ezt a célt, és egy más célt felvállalni - azt, hogy támogatja a másikat, hogy az erõs legyen. Tehát vagy az egyikük, vagy mindkettejük arra kényszerül, hogy a saját önmegvalósító célját feladva nõi célt fogalmazzon meg magának.
És ugyanígy, ahol két nõ lép kapcsolatba egymással - ott miképpen valósulhat meg az a nõi cél, hogy segítsen egy férfinak, hogy az erõs legyen? Kettejük közül melyik a férfi? Ott ki segít kinek? Nyilvánvaló, hogy a homoszexualitás létezésének pontosan ugyanaz az oka, mint az emberek tetteinek úgy általában: azt nézzük, mi az, ami képes minket boldoggá tenni. Hogy a homoszexualitás hogy jöhet a képbe, annak lelkileg talán két rugója lehet: az egyik, hogy a másik nem olyannyira távoli, idegen, ellenséges és érthetetlen, hogy az ember arra jut: egy saját nemembõl való társ sokkal inkább megért, sokkal inkább együtt érez velem, vele minden sokkal jobb és könnyebb (a feminista törekvésekben biztosan észrevehetõ ez a motiváció: a férfi ellenség). A másik az ellentéte ennek: amikor a másik nem tagjai annyira körbevesznek, és annyira csak velük értek szót, hogy számomra szexuálisan már nem vonzók, mert az izgató idegenséget a saját biológiai nemem tagjai felé érzem (ez volt Buschbaum története és motivációja). Tehát ahhoz, hogy boldog lehessek, szexuálisan más úton kell járnom, mint ami társadalmilag elfogadott.
Szóval szerintem ilyenkor az alapvetõ motiváció az, hogy a szexualitás boldoggá tegyen. És teljesen mindegy, hogy az ember miben keresi azt, hogy boldoggá tegye, általában ezt keresi, ez tény.
Hogy érthetõ legyen, hogy szerintem hol és miben lehet itt változtatni a nézõponton, elmesélem egy gazdag nõci ismerõsöm történetét, aki két férfi között vergõdött: a férje és a szeretõje között. Felkereste az ország egyik legjobb pszichológusát, hogy tanácsot kérjen tõle: melyik férfit válassza, mert egyik férfi sem teszi boldoggá. A pszichológus azt mondta neki, õ nem fog helyette dönteni. Azért nem képes dönteni, mert nincs önálló élete és akarata. Ne azon gondolkozzon, hogy melyik férfi teszi boldoggá, hanem törõdjön saját magával, foglalja el magát annyira, hogy kialakuljon az önálló személyisége, mert az nincs. Akkor majd megtanul dönteni is.
Erre az ismerõsöm beiratkozott az egyetemre, megmászta a Kilimandzsárót, átrendezte a luxuslakásukat, felfogadott egy személyi edzõt, kirúgta a szeretõjét és elvált a férjétõl. A lényeg, hogy rájött arra, hogy nem a férfiak teszik boldoggá (persze nem is a nõk) - hanem csakis saját maga. Most egy harmadik pasival él.
De említhetném Jennifer Anistont is, aki állítólag Holllywood egyik legjobb nõje - és neki a saját állítása szerint a jóga hozta meg az önbizalmát. Mindenesetre nem Brad Pitt. Angelina Jolie az anyaságban találta meg a kibontakozást és a józanságot, azt csinálta teljesen önálló akaratából, szembeszállva érte bárkivel (ezért vált el Billy Bob Thorntontól).
Amit ebbõl ki akarok hozni - az ember a párkapcsolatban ne azt keresse, hogy az õt miképpen teszi boldoggá. Mert saját magának, tökegyedül kell rájönnie erre. Saját magának kell kitalálnia, hogy õ kicsoda és mi dolga a világon; és saját magának kell elvégeznie mindazt, aminek véghezvitelével megvalósul, mint önálló emberi személyiség. Ezt senki sem fogja helyette megcsinálni, és a boldogság kulcsa ebben van. A boldogság nem egy tortaszelet, amit le lehet venni a polcról és nem is olyasmi, ami alanyi jogon járna az élethez. A boldogság inkább olyasmi, amikor már jól érzem magam magammal, egyre kevésbé akarok kimenekülni az életembõl és nem másoktól várom hogy elfogadjanak, szeressenek és támogassanak.

Mit mond a világ? Milyen boldogságrecepteket ad? Hát mondjuk Bridget Jonesét: a boldogság akkor jön el, ha valaki megdicséri a szoknyámat vagy azt mondja nekem - elfogad olyannak, amilyen vagyok. Miközben tudom, hogy én magam szinte minden percben kínzom, bántom és roncsolom magam, vagy a piával, vagy a kilókkal, vagy a cigivel és más egyéb módokon.
Azt mondja a világ, hogy nem baj, ha én rombolom és pusztítom magam, és saját magamban, tökegyedül boldogtalan vagyok - majd jön valaki, aki megszabadít ebbõl az állapotból, és elfogad és gondoskodik rólam és szeret engem magam helyett, mert én önmagamat képtelen vagyok.

Mondjuk egy ilyen nõ vajon mennyire képes támogatni és erõsíteni egy férfit? Nyilvánvaló, hogy semennyire. Mikor tudna segíteni egy férfinak? Ha õ maga már nem szorulna ápolásra. Az mikor lesz? Nyilván soká. És hogy lehet elérni? Úgy, hogy nekiáll és megpróbál egyedül kievickélni a saját gödrébõl.

Addig, amíg az ember arra vár, hogy a kapcsolat õt boldoggá tegye, addig szerintem nem csinál mást, mint amit egy homoszexuális is; mert úgy gondolom, egy homoszexuálisnak is az a legfõbb motivációja, hogy õt a kapcsolat boldoggá tegye.
Alapvetõen ezt a célt kell feladni, és valami teljesen mással helyettesíteni.

Azért írtam, és írom újból, hogy szerintem alapvetõen nem a homo- vagy heteroszexualitás a kérdés, hanem az ember legmélyebb motivációja. Ha az helyreáll, akkor minden helyreáll, és akkor már teljesen mindegy, hogy valaki homo- vagy heteroszexuális-e.

Hát nézd, Birtalannak én is egy vallásetikai kérdést tettem fel: neki, mint a homoszexuálisok házasságáért küzdõ keresztény embernek mi a véleménye a monogámiáról?
Egyszerû kérdés, nem? De hogy mit kaptam ezért.... nagyon durva volt, persze nem hagytam magam lerázni. "Beszélgetés" közben megemlítettem neki egy keresztény pszichológus szerzõ nevét (dr. Pálhegyi Ferenc). Na, erre úgy reagált, mintha Pálhegyi maga lenne a sátán (mivel összeveszett vele). És ha én leírtam ezt a nevet, akkor én azonos vagyok Pálhegyivel és én is azonos elbírálás alá esek. Pedig csak azért említettem, mert Pálhegyinek szintén feltettem pár kérdést a nemiségrõl, és doktor Pálhegyi nem válaszolt nekem egy nyikkanást se. Mert nyilván õ is provokátornak tartott, pedig csak szerettem volna megtudni az igazságot arról, amit nem értettem (hogy mi a fenének kötelezõ a házasság, tehát a monogámia).
Tehát a monogámiára vonatkozó kérdéssel kihúztam a gyufát itt is, ott is - két olyan ellentétes nézeteket valló embernél, akik kölcsönösen megvetik egymást; de abban közösek voltak, hogy egyikük se vette örömmel a kérdést a monogámiáról. Birtalanból legalább, hosszas dühöngõ mocsokáradat után kihúztam, hogy szerinte a monogámia nem biblikus. Na mondom kösz, akkor ennyit a homoszexuális házasságról.
Azóta nagyon sok mindent megértettem saját magamtól is, már nem kell másokat kérdeznem.
A szexus vallásetikai megítéléséhez nem kell egyéb forráshoz folyamodni, tökéletesen elegendõ a Biblia.
Ezek például remekül eligazítanak:

Kényszerítlek titeket, Jeruzsálemnek leányai,
a vadkecskékre és a mezõnek szarvasira:
fel ne költsétek és fel ne serkentsétek a szerelmet
addig, a míg akarja.

Lemuel király beszédei, próféczia, melylyel tanította vala õt az anyja.
Mit szóljak, fiam? mit, én méhem gyermeke? mit, én fogadásimnak gyermeke?
Ne add asszonyoknak a te erõdet, és a te útaidat a királyok eltörlõinek.

Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket. Bízik ahhoz az õ férjének lelke, és annak marhája el nem fogy. Jóval illeti õt és nem gonosszal, az õ életének minden napjaiban. Keres gyapjat vagy lent, és megkészíti azokat kezeivel kedvvel. Hasonló a kereskedõ hajókhoz, nagy messzirõl behozza az õ eledelét. Felkel még éjjel, eledelt ád az õ házának, és rendel ételt az õ szolgálóleányinak. Gondolkodik mezõ felõl, és megveszi azt; az õ kezeinek munkájából szõlõt plántál. Az õ derekát felövezi erõvel, és megerõsíti karjait. Látja, hogy hasznos az õ munkálkodása; éjjel sem alszik el az õ világa. Kezeit veti a fonókerékre, és kezeivel fogja az orsót. Markát megnyitja a szegénynek, és kezeit nyújtja a szûkölködõnek. Nem félti az õ házanépét a hótól; mert egész házanépe karmazsinba öltözött. Szõnyegeket csinál magának; patyolat és bíbor az õ öltözete. Ismerik az õ férjét a kapukban, mikor ül a tartománynak véneivel. Gyolcsot szõ, és eladja; és övet, melyet ád a kereskedõnek. Erõ és ékesség az õ ruhája; és nevet a következõ napnak. Az õ száját bölcsen nyitja meg, és kedves tanítás van nyelvén. Vigyáz a házanépe dolgára, és restségnek étkét nem eszi. Felkelnek az õ fiai, és boldognak mondják õt; az õ férje, és dicséri õt: Sok leány munkálkodott serénységgel; de te meghaladod mindazokat! Csalárd a kedvesség, és hiábavaló a szépség; a mely asszony féli az Urat, az szerez dicséretet magának! Adjatok ennek az õ keze munkájának gyümölcsébõl, és dicsérjék õt a kapukban az õ cselekedetei!

Engedelmesek legyetek egymásnak Isten félelmében. Ti asszonyok a ti saját férjeteknek engedelmesek legyetek, mint az Úrnak. Mert a férj feje a feleségének, mint a Krisztus is feje az egyháznak, és ugyanõ megtartója a testnek. De miképen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjöknek mindenben. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; Hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredõjével az íge által, Hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsõségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen. Úgy kell a férfiaknak szeretni az õ feleségöket, mint az õ tulajdon testöket. A ki szereti az õ feleségét, önmagát szereti. Mert soha senki az õ tulajdon testét nem gyûlölte; hanem táplálgatja és ápolgatja azt, miképen az Úr is az egyházat; Mert az Õ testének tagjai vagyunk, az Õ testébõl és az Õ csontjaiból valók. Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az õ feleségéhez; és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról szólok. Hanem azért ti is egyen-egyen, ki-ki az õ feleségét úgy szeresse, mint önmagát; az asszony pedig meglássa, hogy félje a férjét.

Hasonlóképen az asszonyok engedelmeskedjenek az õ férjöknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az ígének, feleségük magaviselete által íge nélkül is megnyeressenek; Szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket. A kiknek ékessége ne legyen külsõ, hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevésébõl való; Hanem a szívnek elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, a mi igen becses az Isten elõtt. Mert így ékesítették magokat hajdan ama szent asszonyok is, a kik Istenben reménykedtek, engedelmeskedvén az õ férjöknek. Miként Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, urának nevezvén õt, a kinek gyermekei lettetek, ha jót cselekesztek, és semmi félelemtõl nem rettegtek.
A férfiak hasonlóképen, együtt lakjanak értelmes módon feleségükkel,az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek, tisztességet tévén, mint a kik örökös társaik az élet kegyelmében; hogy a ti imádságaitok meg ne hiúsuljanak.

Ezek azok, amik fontosak a nemi viselkedésben, még akkor is, ha teljesen érthetetlennek vagy értelmetlennek tûnnek. Akkor is igazak és ezek mutatják meg a boldogság útját. De ahhoz, hogy valaki megértse, sok más egyebet is meg kell értenie. Nekem is még sok egyebet meg kell értenem....

Visszatérve a homoszexualitásra - szerintem NEM a homoszexualitást kell megérteni, hanem a férfi és nõi viselkedés legmélyebb, legbelsõbb rejtett értelmét. Nem a szexuális aktus teszi az embert nemiséggel rendelkezõ lénnyé, hanem minden egyes sejtje. A nemiség mindenben benne van, minden egyes megnyilvánulásban. És egyáltalán nem függ semmiféle külsõ jellemzõtõl; sem centiktõl, sem divattól, sem szép vagy ramaty ábrázattól, életkortól, egészségtõl vagy betegségtõl. Röviden összefoglalva - a férfi feladata az, hogy erõssé váljon, a nõ feladata az, hogy segítse õt abban, hogy erõssé váljon. Például ha a nõ belekapaszkodik a férfiba, akkor csak visszahúzza. A nõ nagyon-nagyon sok módon képes visszahúzni a férfit, aztán meg rinyálni, hogy jaj, ez a Béla milyen tutyimutyi stb.

Szóval a homoszexualitás - tehát: ahhoz, hogy szexussal rendelkezõ lények legyünk, annak megtanulását vagy megértését nem az aktív szexuális kapcsolatnál kell kezdeni, mert a házat sem a tetõnél kezdik építeni.
A szexualitás az emberiség számára azzá a bûvös gyümölccsé vált, amibõl mindenképpen enni akar, de majdnem mindig halálos mérget eszik meg vele, és aztán mindenféle pótmegoldásokat talál ki, csakhogy a károkat enyhítse, amiket magának okozott.

Tehát elõször is minden férfinek és nõnek arra kell megérnie, hogy képes legyen bevállalni és elviselni egy monogám házasságot. Annak megtanulásához pedig igencsak sok idõ kell. Pálhegyitõl azt akartam megkérdezni, hogy mit tegyen egy ember addig az ideig, amíg erre megérik; és mit tegyenek azok az emberek, akik erre sohasem érnek meg? Na, erre nem volt hajlandó válaszolni, én pedig úgy gondoltam, ha erre nincs válasz, akkor a házasság egy baromság.
Most már persze nem ezt gondolom, de hogy mit kezdjen magával az, aki nem érett meg a monogám párkapcsolat elviselésére, továbbra sem válasz az, hogy keressen kerülõutakat. A válasz csak az, hogy aktív szexuális élet nélkül próbáljon meg nõvé és férfivá érni, ez akármeddig is tartson. Ha nyolcvan éves koráig tart, akkor addig. Muszáj kerülni az aktív szexuális kapcsolatot, amíg az ember nem érett a monogám kapcsolat terhének elviselésére.

Alapvetõen ez a kérdés:
1. Képes valaki férfiként vagy nõként viselkedni?
2. Képes bevállalni a monogámiát? Tényleg képes rá? Valóban képes rá?

Ha ez a két kérdés tisztázva van, tehát mondjuk adott egy férfiként viselkedõ férfi, aki képes bevállalni a monogámiát - onnantól kezdve szerintem már nem sokat kell gondolkozni azon, hogy õ homo- vagy heteroszexuális-e. A lényeges kérdés, hogy az aktív szexualitás megélése elõtt muszáj passzívan teljesen megérni rá. Mert ha nem, abból igen sok keserûség és mindenféle károk és roncsolás származik.
Sajnos a Biblia ebbõl nem ad semmiféle egérutat. Nincs felmentés, nincs kiskapu. Sokat gondolkoztam rajta, de nem találtam. Az aktív szexualitás egy hosszú folyamat gyümölcse - és ennek a folyamatnak sajnos sokkal hosszabbnak kéne lennie, mint amit az emberek képesek elviselni. Ezért a szexualitás lelkileg sajnos szinte mindig roncsoló hatással jár. Nem azért, mert rossz, hanem mert képtelenség kivárni azt az idõt, amíg lelkileg jó hatású lesz.

Egy nagy frászkarikát frusztrál az önmegtartóztatás - csak a nemiségbõl eredõ sérülések frusztrálnak.
Az persze egy más kérdés, amikor valaki nem is akar fejlõdni, és az önmegtartóztatást nem pusztán átmeneti felkészülési idõnek veszi, hanem menekülõútnak.

De a nemiségtõl való bármiféle menekülõút katasztrófa. Ez pont olyan, mint az Istentõl való bármiféle menekülõút katasztrófa. Egyszerûen el kell fogadni az élet játékszabályait - azt is, hogy van Isten, meg azt is, hogy nemileg meghatározott lények vagyunk; és a berzenkedés helyett neki kell állni kitalálni, hogy ha már az élet, meg a világ ilyen, akkor abban hogyan tudjuk magunkat jól érezni.
Nem mondom, hogy ez nem megy fájdalom, kudarc és frusztráció nélkül. Mert rettenetesen sok sebet lehet szerezni közben, de a lényeg, akkor se adjuk fel, sohase adjuk fel a reményt, hogy ha ilyen a világ, akkor az képes minket boldoggá tenni. Mind Isten, mind a nemiség a boldogság forrása. És tényleg az, bár kétségtelen, hogy a legnagyobb keserûségek forrása is lehet. De a rossz érzések is jók valamire - arra jók, hogy elgondolkoztassanak, vajon mit és hogyan kell változtatni ahhoz, hogy elmúljanak...
És azt is fontos tudni, hogy ha tévedünk bármiben is, semmi sem végzetes, mert mindenbõl van kiút és visszaút. Mondjuk nem úgy és nem arra, ahogyan azt mi szeretnénk (varázsütésre, egy pillanat alatt). Ha hosszú idõ is kell hozzá, de rá lehet jönni, hogy lehet örömöt nyerni a nemiségbõl.

Nekem van egy "túlélõcsomagom" - pár könyv, amit a leginkább hasznosnak találtam abban, hogy rájöjjek, hogy lehet ezt jól csinálni (és véletlenül sem keresztény könyvek, de mindenkinek szívesen ajánlom):
http://www.libri.hu/konyv/ha-faj-az-nem-szerelem.html (talán ez értelmezi legjobban az Újszövetség gondolatmenetét)
http://webshop.animare.hu/miert_a_rossz_lanyokat_szeretik_a_ferfiak+118229.html (ez, amilyen hülye címe van, annyira jól magyarázza el a Derék asszony dicséretét a példabeszédek könyvébõl)
http://www.libri.hu/konyv/szeresd-onmagad-es-mindegy-kivel-elsz.html (ez és a folytatása nagyon megható)
http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=menekules-a-meghittseg-elol&ID=316649 (ezt kell elõször elolvasni, mert ez kell a "tisztulás"-hoz, lelki rendrakáshoz).

Persze van még sok, de ezek nagyon alapvetõek.
Nos - szerintem ha valaki ezen az úton végigment, akkor már nem érdekes, hogy homo- vagy heteroszexuális-e.

Nos, igen, lehetséges, hogy a nemváltás hozza meg valaki számára azt a belsõ békét és nyugalmat, stabilitást, amivel kiegyensúlyozottan, boldogan lehet élni. Ugyanakkor a cikk megemlíti, hogy nagyon sokan belehalnak: "Egyszer beszélgettem egy sráccal, aki lány szeretett volna lenni. Õ mesélte, hogy nagyon át kell rágnia a dolgot, mielõtt dönt, mert sokan vetnek véget az életüknek egy-egy ilyen mûtét után. Többnyire azok, akik nem készültek fel rá kellõen. Egy dolog elképzelni, hogy milyen lehet az élet másik testben, és más a valóságban átélni. Sokan nem is biztosak benne, hogy valóban ezt akarják. Ha viszont egyszer bizonyos dolgokat megbolygatnak, sosem kaphatják már vissza az eredeti testüket." Tehát aki azért akar nemet váltani, mert MENEKÜL az eredeti nemétõl, annak katasztrófa lesz az, hogy a másik nem tagjaként ébred, és rájön, hogy ott még keményebb feltételek szerint kell elfogadtatnia magát, amiknek képtelen megfelelni. Tehát agyilag se nem nõ, se nem férfi. Buschbaumnak azért sikerült, mert õ már nõi testben is kiépített magának egy erõs férfi identitást, és amikor átoperálták, akkor biztos lehetett benne, hogy õ egy jó pasi.
Tényleg õrületesen fontos alapkérdés a nemiség, az, hogy mit értünk nõn és férfin, és mit kell ahhoz csinálni, hogy ez jól mûködjön. Kukorelly Endrétõl olvastam egy pár sorost írást, õ is azon elmélkedik, hogy ebbõl nincs kihátrálás, ettõl nem lehet elmenekülni sehová, ezen kívül egyszerûen nincs semmi. A fiúk például gyerekkorban elintézik az egymás közti sorrendet, mint a farkaskölykök - mondjuk focival. Azt írta, hogy õ magát nagyon szerencsésnek érzi, mert jól tudott focizni, tehát be tudott illeszkedni a fiúk közé viszonylagos gond nélkül, képes volt férfivá szocializálódni.
Karinthy szerintem rendkívül jól rátapintott a lényegre, amikor az emberiség legfontosabb problémájának a nemek közti konfliktust nevezte meg, a Capillária elõszavában. Szerintem is igaza van, a Biblia is egyetért ebben, hiszen az elsõ bûn abból állt, hogy Ádám nem viselkedett férfiként, átengedte az irányítást Évának - Évát pedig valószínûleg folyton kisebbségi érzés gyötörte, mert õ mindenben csak a második lehetett, bármit is csináltak, abban Ádám volt a jobb - ügyesebb volt, gyorsabb, erõsebb, teherbíróbb, õ soha semmiben nem érhette utol. Azt gyanítom, hogy a gyümölcsevés a világ elsõ feminista küzdelme is volt egyben... meg az elsõ doppingolás is stb.
De az biztos, hogy már ott nyilvánvalóan meghasadtak az egyes ember és az általa betöltött nemi szerep közti összhang. És ennek helyre kell állni, hogy a világ elérje azt a boldogságot, amire Isten tervezte. Ahhoz pedig ki kell találni, rá kell jönni arra, hogy mit jelent a férfi és a nõ, és ezt a szerepet hogy lehet boldogan megélni.


Tehát a nemi szerep nagyon alapvetõ, és ha valaki úgy áll hozzá, hogy õ harcban áll a nemiséggel, akkor soha nem fog tudni biztonságos stabilitásra eljutni, soha nem lel lelki nyugalmat. A nemiségben óriási erõ van; valóban iszonyatosan nehéz megtanulni vele jól élni, ez tény. Mintha a radioaktivitást szeretné valaki megszelídíteni. De harcolni ellene - biztos bukás.
Nekem nagyon tanulságos volt egy szöveg, amit a tegnap említett Birtalan Balázs honlapján találtam. Neki írta valaki. Azért másolom be, mert én is beszélgettem B.B.-vel, és nekem is hasonló benyomásaim lettek róla. A lényeg, hogy egyáltalán nem olyannak tûnik, mint aki melegjogi aktivistaként bármiféle lelki nyugalmat talált volna.


"A párbeszéd kettõnk között zajlott le. Teljes mértékben (sajnos, már csupán idézõjelben, keserû iróniával kifejezhetõ) „baráti” környezetben beszélgettünk, ami nem indokolja azt, hogy bármilyen nyilvános fórumon közzétedd. Különösen szomorú, hogy ezt a szövegkörnyezet teljes figyelmen kívül hagyásával teszed - esélyt sem adva arra, hogy a kijelentéseinket én talán másképpen értelmeztem, mint te, aki annyira büszke vagy a hermeneutikai képességeidre és empátiádra. A bejegyzésedet szeretném az alábbiakkal kiegészíteni - egyrészt rólam, másrészt nagyapámról.

(1) Koraszülötten, látássérültként nõttem fel. Minden tiltás ellenére, kényszer nélkül, négy és fél évesen elkezdtem írni, olvasni, számolni. A szüleim a kezeim közül vették ki a könyveket, hogy óvják a megmaradt látásomat. Két év múlva egy orvosi mûhiba következtében elveszítettem az egyik szememre a látásomat, ugyanakkor az orvosaim közölték, hogy a másik szememre is bármikor megvakulhatok. Az orvosi tájékoztató szerint egy szifonfejet sem emelhettem fel. Hat és fél évesen, minden szülõi vagy tanári kényszer nélkül felfogtam, hogy kizárólag szellemi munkából élhetek meg. Ez a motiváció a mai napig tart.

(2) A tanulmányaim során igyekeztem túlteljesíteni az „egészséges” társaimat. Két nyelvvizsgával, kitûnõ érettségivel és végbizonyítvánnyal zártam le a gimnáziumi tanulmányaimat. A mai napig nem felejtem el az éjszakákat, amikor éjfélekig csak a másnapra készültem, utána pedig olvastam, általában kortárs szépprózát, azért, hogy… Hogy elérjem azt a magasabb emberi minõséget, amit most Balázs és a magukfajtája kisajátít, hogy õk a kultúra birtokosai, amely szférába az elvbarátaikon kívül másoknak nem jut hely. Szerintük. Én olvashatok akár Petri Györgyöt, akár Vonnegutot eredetiben, származási-politikai okok miatt ebbõl - részetekrõl - kizárattam. (Én ettõl függetlenül olvasok tovább. Most épp Joyce Ulyssesét angol eredetiben, közben a második diplomámhoz írom a szakdolgozatom.) A korábbiakra visszautalva, számomra a szellemi szférán kívül nem maradt más, és senki sem kényszerített arra, hogy a tanulmányaimon kívül bármilyen önképzésben részt vegyek. A családom éppen az ellenkezõjét tanácsolta - hogy harminc évesen ne fehér bottal kelljen járnom.

(3) Elvégeztem a tanulmányaimat egy bizonyos egyetem egy bizonyos karán. Vérrel, verejtékkel, könnyekkel - hiába voltam korábban kitûnõ tanuló, otthon (a családomon kívül álló ok miatt) nem tanulhattam, kollégiumra vagy albérletre nem volt pénz. Az öt évbõl az utolsó három évet buszon, villamoson kelllett végigtanulnom. Tovább fokozódott bennem a bizonyítási kényszer. Elvégeztem. A diplomaosztóra meghívtam a barátaimat, köztük Tamást és az õ de facto élettársaként Balázst, hogy bármiféle kellemetlen érzés nélkül osztozhassunk az örömömben (fél évvel korábban volt Tamás diplomaosztója, amire õ szintén meghívott minket). Ennek az egyetemnek egy másik karáról néhány héttel vagy hónappal korábban eltávolítottak egy hallgatót. Ez a hallgató a melegségére hivatkozva próbálta érvényteleníteni a hallgatói jogviszonyát megszüntetõ határozatot. (Erre - sok év távlatából - nem emlékszem pontosan.) Balázs ettõl kezdve az egész egyetem legitimitását megkérdõjelezte és gúnyolta, mintha az ott lefolytatott tanulmányok teljesen súlytalanok lennének, általa fasisztának tartott, diszkreditált oktatókkal. Az egyetemi tanulmányaim öt éve alatt bõven volt alkalmam megtapasztalni azt, hogy Balázs ezen állítása a mi karunk esetében nem fedi a valóságot. Nálunk is voltak igazságtalanságok, azonban ezeket - negatívan - a vakszerencse, és - pozitívan - a kapcsolatok befolyásolták. Nem tapasztaltam azt, hogy a tágabb ismeretségi körömön belül bármilyen kisebbség tagja hátrányos megkülönböztetésben részesült volna. A diplomaosztó ünnepséget követõen összeült a társaság, de nem éreztem azt a megérdemelt megnyugvást - a beszélgetést erõszakosan Balázs irányította, õ csupán az általa vélt „fasisztákat” hangsúlyozta, és hogy ezáltal az eddigi tanulmányaim szerinte semmit sem érnek. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ellentmondjak. Csak szomorúságot éreztem. Hogy ezt a szûklátókörûséget nem is tudom, nem is akarom abban a pillanatban orvosolni. A Balázs posztjában idézett párbeszéd ettõl az eseménytõl számítva 1-2 hónapon belül történt.

(4) Mind a saját családomban meglévõ jellegzetességek, mind akár az általad felvetett vagonírozás kapcsán válaszokat kerestem és elvégeztem egy családfa-kutatást. A rokonokat végigkérdezve senki sem említett vagonírozást, feltételezhetõen azért, mert az általam soha nem látott és soha nem ismert nagyapám olyan régióban - a mostani partiumi magyar-román határ keleti felén - állt szolgálatban, ahol a csendõrökre „csupán” a rendfenntartás, a köztörvényes bûncselekmények üldözése jutott (túl szegény vidék volt). A mai közvélekedés ezt érezhetõen nem veszi figyelembe, mintha a csendõrség kizárólag a népírtás végrehajtása céljából létrehozott szervezet lett volna. Ezt a beszélgetés során Balázsnak említettem is, hiszen errõl már a családfakutatást és a diplomaosztót megelõzõen is tudtam. Furcsamód _ezt_ elfelejtetted idézni. És igen, a családi legendárium alapján büszke vagyok a nagyapámra. Ezen nem sikerült csorbát ejtened.

(5) A nevezetes kérdést azért kellett - provokatív módon - feltennem, mert ezen a találkozón szintén te irányítottad - a szokásos egyoldalú, vonalas módon - a beszélgetést. A saját megítélésem szerint én legfeljebb középutas vagyok, bármiféle szélsõségtõl legalább annyira írtózom, mint te. Én egyszerûen megpróbáltam kibillenteni a beszélgetést egy olyan irányba, amelynél már a mérlegelés és párbeszéd is szükséges a megfelelõ értelmezéshez és továbbhaladáshoz. Hogy több párhuzamos narratíva létezik.

A fenti blogbejegyzésedben szintén nem idézted a saját válaszodat: „A kurva anyját!” Úgy vélem, hogy ez remekül illene ahhoz a disztingvált képhez, amit magadról próbálsz kialakítani. Ez szerinted mennyire illene bele az általad képviselt erõszakmentes kommunikációs terapeuta imidzsébe? Mennyire hallgattad meg az akkori válaszomat? És mennyire idéztél most belõle?

Balázs, úgy érzem, hogy azon rövid idõszak során, ameddig Tamás révén a baráti társaságomba tartoztál, több alkalommal megbántottál, vagy csak megrettentem azon a görcsösen „balos értelmiségi” hozzáállásodtól, amelyet erõs személyiségednél és idõsebb korodnál fogva ránk erõltettél. Nagy megkönnyebbülés, hogy ezzel mostanában már nem kell kalkulálnom, hogy nem kell azért szájzárat felvennem, hogy a centrista nézeteimet ne tekintsd szélsõjobbos megnyilvánulásnak és ezáltal ne kényszerüljek folyamatos magyarázkodásra. És éppen azért nagy tehertétel, hogy ráakadtam erre a bejegyzésre. Gondolom, hogy a fentiek alapján érthetõ, hogy miért kellett mégis válaszolnom.

Ha véletlenül kiderülne rólam, hogy bármilyen, általad képviselt kisebbségbe tartozom, biztosan nem tõled kérnék tanácsot. Voltak. és maradtak olyan barátaim, akik vállalják ezen minõségüket és velük valamiféleképpen mégis képes vagyok olyan empátiára, hogy bármikor kiállok értük. Eljutottam arra a szintre, hogy nekem is fáj, ha õket - akár ezen, akár más minõségükben - bántják. Kiállok értük akkor is, ha esetleg engem is megbélyegeznek ezért. Neked - listázott jogvédõként - miért nem sikerült ezt elérned? Nem érzed, hogy ez olyan kudarc, ami esetleg a terapeutai munkásságoddal is ellentétben áll?

Az eddigi megnyilvánulásaid alapján nagyon nehéz azt feltételeznem, hogy a saját véleményeden vagy érzelmi beállítottságodon kívül más ember álláspontját legalább a beleérzés szintjén el tudnád fogadni vagy meg tudnád érteni."

Ez meglehetõsen egyszerû kérdés - Buschbaumnak sosem volt nõi identitása, nem volt mit feladnia.
Azt szokták mondani, hogy ami nincs, azzal sosem lehet megelégedni. Ha lett volna nõi identitása, megelégedett volna vele; de nem volt.

Ismerek viszont egy másik rúdugrót, akinek szintén óriási mértékben megváltozott az élete a sportkarriere után: http://www.palferi.hu/ - õ elvégezte a katolikus teológiát és pap lett, meg lelki tanácsadó, rendszeresen tart pszichológiai témákban elõadásokat és könyveket ír.

És szintén boldog ember, noha egy más szemszögbõl nézve talán túl sokat adott fel. De nyilván õ is, és Buschbaum is arra koncentrálnak, hogy mit NYERTEK, és nem arra, hogy mit veszítettek a döntésükkel.
Ha a veszteségeiket siratnák, nem lennének boldogok, így viszont azok. Legalábbis boldogabbak, mintha nem hoztak volna ilyen radikális döntéseket.

de akármi is, biztosan szívesen felvilágosít. majd írd le, mit tudtál meg tõle :)

mármint srác volt vagy srác lett?

Hát kérdezd meg tõlük :)
Nem te vagy az elsõ, aki azt hiszi, én mindent tudok, és látatlanba megmondom, hogy egy ismeretlen ember mire gondol, de téged is ki kell ábrándítsalak - nem tudok mindent.
Keresd meg a megfelelõ forrást, ha érdekel az információ. Ha a nemváltoztatás pszichológiája érdekel, akkor olvass hozzá szakirodalmat, ismerkedj meg melegekkel, stb. Õ például egy meleg jogvédõ aktivista, talán ismer nemváltoztatáson átesett embereket, és választ kaphatsz a kérdésedre: http://www.birtalan.hu/balazs/

Hát nézd, a válaszom ez - arról szoktam írni, amirõl én akarok, mert engem érdekel a dolog, és nem arról, amire felkérnek :)
Ahogy látom, ez a téma téged érdekel - hát írd le róla a te véleményedet. Aztán, ha érdekes a véleményed, nyilván lesznek, akik reagálnak rá.
Ha az enyémet kéred, az ugyan hízelgõ, de ettõl sajnos nem lesz enyém a bölcsek köve, hogy jól ítélhessem meg a dolgot.
Maximum két esetet tudok megemlíteni, amikrõl hallottam - az egyik egy magyar ügy, ahol egy nõ, akinek már férje és lánya is volt, annyira nem találta a helyét, hogy végül férfivá operálták, és most boldog.
A másik egy amerikai, ezt a Jerry Springer show-ban láttam egyszer - ott kétnemûnek született egy kisbaba, az anyja négy évesen lánnyá operáltatta, aztán kamaszként fellázadt, elszökött és fiúként élt, az a poén, hogy egy magát lánynak érzõ fiúval állt össze - tökéletes párosítás, mondhatni.
De véleményem nincs róluk, fogalmam sincs, hogy ezeknek az embereknek mi és miért játszódik le a fejében. Az biztos, hogy nem szeretnék a helyükben lenni. Persze nyilván senkinek a problémáját sem szeretném felvállalni, épp elég azzal szembenézni, amivel nekem kell.
Egyébként talán az olimpiás topicba illett volna, mert a sportolók közt elõfordult már, hogy olyan hormonkezelést kaptak, aminek a vége a nemváltoztató mûtét lett ("NDK-s úszónõk").