"Persze lehet az egsézben nem hinni,és az egyház trükkjének tartani az egész konstrukciót ,de ha már valaki deklarálja magáról hogy õ hívõ ,azaz beletartozik a hívõk közösségébe ,akkor nincs olyan hogy ezt elfogadom azt meg nem.Adót nem fizetek misére nem járok stb stb,mert a hívõség keresztényi kötelezettségekkel is jár.Majd ha lesz olyan hogy XY egyház ,akkor õ kreálhat magának külön szabályokat."
Szerintem meg van olyan. Mindenki úgy hívõ, ahogy neki tetszik, és abban hisz, amiben csak akar.


"Lehet hinni egy felsõbb lényben is egyházaktól függetlenül is pl,de ez erõsen emlékeztet arra,hogy az ember a bizonytalantól való félemében kitalált magának egy róla gondoskodó "atyát" és a megnem válaszolható kérdéseire egyszerû magyarázatot már a történelem hajnalán is."
Nem látom be, miért lenne más az egyház ebben a kérdésben.

Hogy nekem már mennyire tele a hócipõm a magadfajta bigott emberekkel, akik állandóan megsértõdnek mindenen, ha valaki nem az õ szájuk íze szerint beszél a vallásról!:/ Semmi sértõ nem volt abban, amit Greghouse írt.

Látod, velem nem kell hitvitákat rendezni. :)

Én eleve úgy gondolom, hogy nem azért gondolkodunk szabadon, hogy ne használjuk a szabadgondolkodást, mint az egyik legfontosabb képességünket. Egy Bölsche nevû természettudós, biológus a múlt század elején azt írta egyik könyve elé, hogy csak azoknak szól igazán, akik képesek és elég bátrak saját világnézetet kialakítani. A magam részérõl én is úgy gondolom, hogy, mivel minden ember szuverén létezõ, ezért joga van olyan kódex és szabályrendszer szerint élni, amelyet magáénak vall - persze bizonyos határokon belül, nyilván.

Az agnoszticizmus egy teljességel elfogadható gondolkodási forma, például. Nagyon rokon a deizmussal, aminek bizonyos gondolatait én is átveszem. Az, hogy Isten kézivezérléssel irányítja a világot, például szerintem is badarság (az imádság szép és õszinte dolog, ha van tartalma - ha nincs, semmit nem ér - de, mindenesetre legfeljebb placebo-hatása lehet a dolgok alakulására). Szerintem a "primus motum mobile" beindított egy rendszert, amelybe már minden eleve kódolva van - igen, elég csúnya dolgok is, aláírom. (Ilyen alapon az evolúció lehetõsége számomra például teljesen elfogadható. Nem is értem, miért kell vitatkozni vele - bár az tény, hogy a tudományos dogmatizmus is tud produkálni csuda dolgokat.)

A lényeg: szerintem Isten csupán három ponton avatkozik a történetbe. A kezdetén, Jézussal és a végén. Egyébként pedig minden járja az elõre kijelölt útját (persze mindig az adott "eljövetel" által kijelölt korszak szabályai szerint). Ilyenkor felmerül az a kérdés, hogy mennyire van szabadságunk a cselekvésben, hiszen a most leírtak valamiféle eleve elrendelést sejtetnek. Pedig nem: egyszerre hozunk szuverén döntéseket és lépjük meg önnön akaratunkból, amit meglépünk. Hihetetlenül hangzik?

Ez csak egy a millió paradoxon közül, amelyekkel tele van a világ.

A legtöbb embert felháborítják ezek a paradoxonok - öntudatlanul is -, ezért inkább nem is vesznek róluk tudomást. Én viszont megszelidítettem ezeket, amennyire lehet, és próbálok velük együtt élni. Nem olyan elképesztõen ritka képesség ez - a régi ember még sokkal jobban is tudta alkalmazni (a taoizmus is ezzel van tele!), ezáltal pedig sokkal jobban jelen tudott lenni a világban, mint a mai, aki inkább menekülni szeretne innen.

A másik dolog, ami nagyon felháborító szokott lenni sokak számára: az isteni ítélet gondolata. Úgy vélik ugyanis - az ószövetségi gondolkodás és újszövetségi részletek alapján lehet is (de elárulom a nagy titkot: azokat is gyarló és sokszor igencsak ostoba emberek írták, arról nem is beszélve, hogy az ószövetségben elég komoly - bocsánat, de ez az igazság - sovén propaganda is leledzik, az istenképérõl pedig jobb nem beszélni!) - hogy az valami rajtuk kívül létezõ valami. Szerintem nem. Szerintem belülrõl jön, a lehetõ legmélyebb és legintuitívabb, számunkra egyébként irányíthatatlan részünkbõl: a lelkiismeretbõl. De ez sem egy meddõ valami: ez hajt elõre, ez késztet cselekvésre és alkotásra, és küzdésre - ami az ember legfontosabb célja Madáchnál is. Ennyi az egész. A "dies irae, dies ira" sok álszent lélek bánatára, valószínûleg elmarad majd. Ami a Jelenések könyvében van, az sokkal talányosabb és jelképesebb annál, minthogy ráhúzzuk a mi három dimenziós narratívánkra.

...

Ha nem hiszek az effajta ítéletben, nem hiszek a pokolban sem. Jó, hogy ez Lemnél is megfogalmazódik - mert én már régóta mondom. Becsszó. Mármint azt, hogy Isten nem lehet abszolút jó, ha a belõle kiáradt anyagot - ez lenne az ún. teremtett világ - nem fogadja mindenestül vissza. Sõt, nemcsak abszolút jó nem lenne, hanem abszolút mindenható sem. Ebben a gondolkodásban például az iszlám teológia elõrébb jár, mint a keresztény, mert õk úgy gondolják, hogy a pokol meg fog szûnni, nem örök valami. Én meg egyenesen úgy gondolom, hogy igazán nem is létezik.

Egyébként sok más szempontból sem vagyok a "Club Jesus" tagja. A nyugati egyház például egy csomó minden miatt aggódik - keleten még direkt könyörögnek is azért, hogy ne rontsa aggodalmaskodás az életüket. Féltik az életet (abortusz, eutanázia, öngyilkosság), féltik a vallást, féltik az emberiséget - mindig valamit féltenek. Állandóan görcsölnek valamin. Tényleg - sokat mozogtam egy idõben nagyon erõsen hívõ emberekkel, és ezt tapasztaltam.

Pedig maga Jézus mondta azt, hogy "ne féljetek" (meg azt is, hogy "sokan jönnek majd az én nevemben..." - de ez most tényleg nem tartozik ide).

"Ne féljetek".

Én például nem félek.

Nem félek semmilyen témától, semmilyen problémától, semmilyen értelmezéstõl. Van amitõl félek, persze, én is. De azok nem az efféle egyetemes dolgok. Ezekrõl meg vagyok gyõzõdve, és innentõl kezdve nincsen félelem.

És ez nem fanatizmus: éppen ellenkezõleg!

A fanatikus mindig fél, sõt elvakultan fél (ezért tud, pillanatok alatt, egyik fanatizmusból a másikba átesni, ahogy az egyik kedvenc politikai gondolkodóm, a mindig nyitott és õszinte gondolkodású Vaclav Hável megállapította volt). Én nem vagyok fanatikus: sõt, éppen ellenkezõleg. Az, hogy hiszek mindebben, biztosítja számomra, hogy kellõképpen nyitott és befogadó tudjak lenni a másik ember és a másik gondolat irányába, de persze nem korlátlanul, hanem bizonyos korlátok között.

Az én vallásom tulajdonképpen egyfajta "aurea mediocritas". Arany középút a szélsõségek, fanatizmusok között. De nem is valami bölcs tudomásul nem vétele a dolgoknak, és szõnyeg alá söprése az embert kínzó örök dilemmáknak. Õszinte és mer kételkedni, de mer hinni is, ha arról van szó...

...

Még hosszasan magyarázgathatnám itt a "hittételeimet", de azt gondolom, ennyibõl is érthetõ, hogy nem valami ellen, hanem valami mellett fejtem ki a gondolataimat, és nem akarok szembemenni semmivel. Én senkinek nem mondom, hogy õ hülyén csinálja az életét, mert nem hisz ebben. Szerintem mindenkinek alapvetõ joga, hogy úgy gondolja, ahogy gondolja és olyan világnézetet építsen fel magának, amilyet szeretne (és azt hiszem, ez megfosztaná bizonyos sokszínûségtõl a világot, ami nélkül meg nem érdemes élni). Én ugyan számos gondolkodásmóddal nem értek egyet, s ezt nem is mulasztom el kifejteni a maga helyében és idejében. És azért persze az én toleranciám sem valami végtelen dolog. (Sõt!) De én bevállalom, hogy gyarló vagyok, s nem áltatom magamat azzal, hogy nem így van.

Én sem vagyok a hitem feltétlen követõje, s sokszor hibázom. Nem ostorozom magamat emiatt és nem gyónom meg egy idegen embernek a vétkeimet. Persze kibeszélni jó a dolgokat, de nem kell nekem ehhez sem pap, sem pszichiáter.

Persze nem is mondom azt, hogy mivel gyarló vagyok, bármit megtehetek. Ahogy ugyanis Móricz Zsigmond fogalmazott: "Én azt tartom, aki megmondja az igazat, akár jó, akár rossz, akár csúnya, az nyugodtan alhat, és én aludni szeretek écaka. A többi a jóisten dolga."

Én hiszek a felelõsségben - a félelem nélküli felelõsségben, ami elsõsorban a cselekvésben nyilvánul meg. "Mûveljük kertjeinket" - ahogy Voltaire Candide-ja mondta volt. Én is így látom - szerintem ez a lényeg. A cselekvés, az alkotás, valaminek a létrehozása. Ezen keresztül lehet mondjuk értelmet vinni egy seregnyi dologba - például a párkapcsolatokba is. Ha többet cselekednénk és ha jobban hinnénk a cselekvésben, nem lenne ilyen reménytelenül elcseszett ez a világ sem. Persze ez már egy másik gondolatmenet, amelybe most egyenlõre nem óhajtanék belemenni.

Természetesen ez a pártus herceges narratíva - Badinyi Jós Ferencnek hívják a "kutatót", aki ezt állítja - ordas baromság, ugyanakkor tényleg éltek pártusok Izrael területén, Jordániáról és Transz-Jordániáról nem is beszélve. Sõt, pártus tisztviselõknek palotái voltak Jeruzsálemben Jézus korában. Jeruzsálem egyébként is nyitott város volt, elképesztõ etnikai sokszínûség jellemezte, ahogy Izraelt is. Ne felejtsük el, hogy ekkor lényegében még nincsenek határok, viszont komoly átjárás van az egész Közép-Keleten a különbözõ területek között.

És persze azt se felejtsük el, hogy Róma még nem vetett szemet igazán Partiára - Pax Romana van, igaz, már a Tiberius-Seianus fajta törékenyebb Pax Romana. De azért még bõven béke honol keleten. (Partia megtámadását csak Nero barátunk határozta el elõször. Bele is tört a bicskája, ahogy Rómának mindig. Sõt, a "jogutódjának", a Szasszanida-birodalomnak meghódításába is.)

Hát, én nem hiszek a Jézus-filmekben. A kedvenc "Jézus-filmem" a "Barabás" Anthony Quinnel - ahol még csak nem is látjuk Jézust, csupán hátulról, a szelleme ellenben végig jelen van. A másik a "Krisztus utolsó megkísértése", ami egy izgalmas, fiktív gondolatkísérlet (és több, velem ellentétben vallásos barátommal együtt nem értem az egyház támadásait). A Pasolini-féle filmnek elismerem az erényeit, de annyira nem kedvelem, a Passió pedig alig foglalkozik a lelki, annál inkább a fizikai szenvedéssel, és ez azért lefáraszt két órán keresztül.

Az én hitem teljesen individuális, igazán egyik valláshoz sincs köze. Szinkretista vagyok, nem is szégyellem. Nemcsak a vallások, az eszmék és gondolatok tekintetében is. Értelmiségi lévén minden hatást igyekszek beengedni, befogadni és amit fontosnak tartok, meg is õrizni. A hitem nem akadályoz semmiben, mert nem öncélú, hanem konkrét cselekvésben és életprogramban megnyilvánuló. Alapvetõen szubjektív és saját magam által kialakított világnézet - amelyet senkire nem akarok ráerõltetni, de ugyanakkor pont abban segít, hogy ahelyett, ami megoszt, azt keressem, ami összeköt.

Jézust én magam elsõsorban nem példának tekintem, hanem a minden ember által szükségképpen bejárt szenvedés-út, individuális küldetés megtestesítõjét látom benne. Jézus a törvény kora helyett elhozta az igazi individuum korát, amikor minden ember bejárja a saját keresztútját, s ezáltal jut el a teljességre. De ez nem választás kérdése - ez elkerülhetetlen. Lényege az öntudatra ébredés, a tudatos vállalás. Ez nem vallási kérdés, hanem az életfeladat megtalálásának és megértésének ügye.

S akkor talán megvilágosodnak Weöres Sándor sorai is: "Most mint gallyat a máglya égése, / befogad az Isten szenvedése - / nem véges kín, mint vágott-libáé: / határtalan, mint a termõ tájé. / Nem mennék / soha vissza, / nem mennék / soha vissza, / kínom olyan kerek, égi-tiszta."

Ennyit tudok mondani, ennyi az én hitvallásom. Semmi ellen nem kötelezem el magamat, de emellett az életfelfogás mellett igen.

Ehhez képest: "Éjjel-nappal Budapest"?

Na bumm. Én ebbõl nem csinálok ügyet. A kereskedelmi mûsorkészítésben a nagypéntek meg egyébként sem számít - ilyenkor még lenyomják a szokásos sorozatok és mûsorok aktuális részeit. Én ezen nem borulnék ki. Pláne, hogy az "Éjjel-nappal Budapest" tipikusan az a lakótárssal sörözõs, péntek esti agyzsibbasztás, amit az ember elõbb-utóbb úgyis kinõ.

Pilinszky Jánost egyszer megkérdezték, hogy miért hisz a feltámadásban, mire õ nagyjából azt mondta, hogy: mert olyan egyszerûen és csöndesen zajlott le az egész. Az én válaszom pedig az: teljesen mindegy, hogy létezett-e Jézus, avagy nem, és az is, hogy mindez megtörtént-e? Az fontos, amit jelképez (az ember egyetemes és teljességre törekvõ küldetése, és az út, amelyet be kell járnia) az pedig 100%-osan releváns. Sõt, aminél nincs is relevánsabb. Ennyi. Nem kell ezt túlmisztifikálni. A többi vallás, ideológia, s "mit rákentek a századok".