Nem igaz, hogy nincs egy ember, aki szövegértésbõl, ha ma újra érettségizni kellene, ne kapna legfeljebb kettest?

Már megbocsáss, hogy rád zúdítom a haragomat, de a felületes és primitív Nutféder polgártárssal én már nem vagyok hajlandó szóba állni, és ez a hsz-ed épp eléggé felmérgesített, hogy ne tudjak kevésbé heves hangon reagálni rá.

Ki mondta, hogy valamiféle nosztalgiával gondolok vissza a török idõkre??

Senki.

Na ugye.

Én egészen végig arról írtam, hogy a 150 év csapásai egységesítették, megerõsítették a magyar kultúrát és nemzetet. Ezt kár lenne tagadni, hiszen a szenvedések és csapások kovászának jelentõsségérõl, számos történetíró, kultúrbölcselõ és még ki tudja, az egyes diszciplinák hány területén mozgó mindenféle rendû és rangú tudósember értekezett már.

Senki nem mondta azt - akkor szájbarágom, mint az anyamadár a fiókáinak, ha így végre meg tetszenek érteni - hogy a törökök voltak ennek az okai. Eleve a "két pogány közt" idõszakának mondtam ezt a periódust, hiszen egy épeszû ember sem tagadná, hogy a Habsburg rombolás legalább akkora kárt tett a magyar kultúrában, mint a törököké. A magyar regionális középhatalom - a történeti közvélekedéssel szemben, szerintem sokszor inkább nagyhatalom (Szûcs Jenõ is többször használja ezt a szót pl. a világhíres "Vázlat Európa három történeti régiójáról" c. tanulmányában), de ezt most hagyjuk! - kulturális és történeti örökségének pusztításában legalább akkora szerepet játszottak ugyanabban az idõszakban (egész paloták, udrvaházak elpusztítása, várak felrobbantása I. Lipót alatt, katolikus ellenreformáció, a föld népének elképesztõ mértékû sanyargatása stb.).

Azt meg kár lenne tagadni, hogy a magyarság ebben a két évszázadban erõsebb lett (ami nem öl meg (azonnal), az (vagy lassan öl meg, vagy) erõsebbé tesz). Csakúgy, mint azt, hogy miközben az 1526 és 1711 közti periódus óriási pusztítást hozott, ugynakkor rendkívüli átrendezõdést is jelentett. A magyar szellem erejének átpozícionálódását, a kultúrában, tudományban való rendkívüli kibontakozását is magával hozta, amire korábban nem volt példa.

Úgyhogy az égvilágon senki nem beszélt megbékélésrõl a mohácsi síkon - azt egy Szapolyai János nevû magyar uralkodó már megcsinálta, 1529-ben. Elég csúnya jelenet volt, nem kívánom újra a mindenkori magyar hatalomnak, hogy át kellje élnie ilyet. (Na nem, minthogyha nem élt volna át súlyosabbakat is.)

Egyébként a törökkel való kulturális interakciót is kár tagadni, mert számos szavuk ekkor honosodott meg a magyar nyelvben, és egynéhány kifejezetten hasznos közös együttmûködésre is találunk példát az idõszakból. Összességében pedig a "török" terminológia használata eleve helytelen, hiszen ez az "Oszmán Birodalom" idõszaka volt, amelynek földünkön oly sok pusztítást okozó haderõiben bizony nem a szó szoros értelmében vett török "anatóliai vagy ruméliai" nemzetiség játszotta a fõszerepet, hanem a Balkánról összeszedett, bolgár, szerb, bosnyák származású janicsárok (késõbb akár szpáhik is), illetve azért nem kicsit a kurdok is.

Szóval fúj fúj Bulgária, fúj fúj Szerbia, le Boszniával és mindenekfelett egy kurd autonómia tervét még a csírájában is el kell tiporni! Mondjuk Törökországnak (haha), amit természetesen szintén utálni kell, a "150 évért" és soha többé nem bocsáthatunk meg nekik!

(Már kizárólag most a te logikádat követve...)

Olyat állítani meg, hogy az "államszocializmusnak" alig maradt valami, amit még pusztítani lehetett volna, meg sokkal égbekiáltóbb kijelentés, mint feldícsérni a "150 évet". Mert a kettõ között olyan szép és eszményi rendben ment és mûködött minden????

És eleve, a 19. századra volt már mint lerombolni a saját, több szempontból is rendkívül eltorzult, feudális szemléletû országigazgatásunkon is, amely legalább annyi csapást okozott nekünk és annyi elmaradottságnak volt az oka, mint a török uralom. És sok szempontból még ma is tart - erre írtam én azt, hogy jelenlegi pártunk és kormányunk összekeveri a misztériumot az itt és most létezõ kategóriákkal.

Bonyolult ez a magyar történelem, és, elismerem, sok okot ad félreértésekre, hibákra egy-egy tematikába vágó diskurzus során, nálunk milliárdszor okosabb emberek esetében is. De pont ezért kell nagyon odafigyelnünk arra és háromszor is meggondolni, hogy mit írunk le mindezekkel kapcsolatban.

Komolyan nem is értem már, miért álltam le veled vitatkozni.

Nos, tessék már felfogni végre, hogy a domborzati-környezeti-éghajlati szempontok CSAK AZ EGYIK LEGFONTOSABB TÉNYEZÕKÉNT vannak említve nálam. Lehet, hogy te földrajzi nihilista álláspontot képviselsz, de ezeket a determinizmusokat figyelmen kívül hagyni ostobaság. Egyébként pedig én egy szóval sem beszéltem TERMÉSZETI ORSZÁGHATÁROKRÓL! Azért, mert szövegértésbõl nem muzsikálsz valami szépen, még nem kéne olyan nagy pofával mászkálni a világban. Tudom, a tudatlanság magabiztossága (ld. nem voltak horvát királyok...), de akkor is lehetne legalább valami minimális kontroll...

És ugyanez a gyerekes, primitív reakció a ragaszkodásod a reformáció kultúrtörténeti dominanciájához. Lehet, hogy református vallású vagy, azért vagy ilyen nagy garral irányomban, de azt tagadni, hogy a 150 éves török uralom óriási nyomot hagyott, égetett a magyar kultúrtörténet lapjaiban, olyan fokú ostobaságot, mûveletlenséget és tudatlanságot feltételez, amiért, ha személyesen vitatkoznánk, most kénytelen lennék felpofozni téged.

Így csak itthagylak, hadd zsörtölõdjél magadnak, vagy mondhatnám úgyis: hogy fõjél a saját levedben. Én a kommunikációt veled ezennel befejeztem.

Nem: Paul Vidal de la Blache - avagy a földrajzi posszibilizmus.

Pardon - léteztek... - a röhögés miatt félreütöttem :D

Igen, képzeld, többek közt a törököké!

És ha ezt tényleg magyarázni kell... - Ja, hoppá, hiszen elfelejtettem: horvát királyok sem léteznek! :D

Ezekre a kérdésekre azért nem tudok válaszolni - ismételten ezzel a "kifogással" kell élnem - mert a felvetett dilemmákra egyáltalán nem létezik egységes, minden helyzetben releváns megoldás. Ezt eddig is próbáltam már érzékeltetni - nincsenek receptek, és ami érvényes Makón, az valószínûleg már egyáltalán nem az Jeruzsálemben. Mindig az adott helyzet dönti el, hogy hogyan alakulnak a dolgok.

Viszont abban szinte biztos vagyok, hogy primátust - bármilyen meglepõen is hangozzék ez - mindig a domborzati és éghajlati, a geopolitikai és hadszervezési szempontoknak, illetve az ezek determinálta központ és periféria elhelyezésének kell élveznie, ha azt akarjuk, hogy egy adott új államalakulat/autonóm közösség hosszabb életû legyen.

Az azonos etnikum, nyelv vagy vallás természetesen stabilizáló tényezõ lehet, de ilyesmirõl ma már igen ritkán beszélhetünk. A Kaukázusban talán még van létjogosultsága ezeknek a szempontoknak, egyébként viszont nagyban figyelembe kell venni egy terület etnikai viszonyait. Ezt nem lehet és nem is szabad megspórolni. Ezért, ha - horribile dictu (sokat rontana a magyar gazdasági és társadalmi mutatókon!) - valamely csoda folytán visszakerülnének hozzánk az elszakadt területek, figyelembe kellene vennünk a megváltozott etnikai viszonyokat is, hiszen Romániában és Szlovákiában különösen nagyarányú mesterséges telepítések történtek a tõlünk elcsatolt Erdélyben és Felvidéken.

Az ideális lehetõség természetesen Erdély esetében egy széleskörû autonóm státusz lenne, akár a román államon belül is, az etnikai szempontok figyelembevételével, de egyik helyi etnikai komponensnek sem az elõtérbe helyezésével, Szlovákia esetében pedig a már emlegetett föderatív/tartományi struktúra volna, hasonló egalitárius etnikai elvek alapján.

Ez nagyban megerõsítené pl. ezt a két államot - mert köztünk szólva, néhány évtizednél többet, jelen állapotban, nem adok egyiknek sem.

Én nem azt írtam, hgoy a mohácsi vészig vezethetõ vissza a amgyar nyelvû írott kultúra felvirágzása, hanem, hogy a mohácsi vészt követõ események nyomán kezdõdik a magyar kultúra addig példátlanul gazdag kibontakozása, minden téren. Nemcsak az írott, hanem a tárgyi kultúra, a tudomány, a képzõmûvészet terén is.

A reformáció fontos megtermékenyítõ szerepet játszott ebben, ez kétségtelen, de pusztán a reformáció jelenségének tulajdonítani e nagy és addig e földön páratlan intenzitású folamatot, amely immár ötszáz éve tart - nos ez volna egy nagyon furcsa idea.

És még egy ajánlás Neked!

Bár tudom, sok teher ez így egyszerre, fõleg az ünnepek idejére. Szabó Zoltán, egy igazán univerzális és világ- (nem csak Európa-!) -léptékû gondolkodó "Szellemi honvédelem"-koncepciója egészen hasonlít arra, amirõl én eddig itt írni próbáltam. Tökéletes ez az írás és szinte a halál torkából íródott - 1940-ben, Magyarországon!

http://www.magyarszemle.hu/cikk/szellemi_honvedelem

Kedves vino-et-veritas!


Javíts ki, ha tévednék, de folyamatosan érzek valamilyen tartózkodást benned a horvát témával kapcsolatban.

Már eleve a kezdõ kijelentésed meglepett, amiben is az foglaltatott benne, hogy igazából nem is érdekel annyira a téma. Pedig Közép-európai vagy, pedig Kárpát-medencei vagy, nem függetlenítheted magadat az ezen a geopolitikai egységen belül történtektõl. Érdekel, nem érdekel, ezek határozzák meg a sorsodat, és ebbõl a szempontból igenis nagyon fontos, hogy ismerd az itteni viszonyokat. Minél jobban, ha lehetséges.

Magyar emberként is sokat számít ez, hiszen, hiszem és vallom, évszázadokon keresztül nem csak urai voltunk a Kárpát-medencének, hanem gazdái is. Nem szabad ezt vajmi idealisztikus állapotként felfogni - persze pl. Madách megtette a híres "Civilizátorában", ahol István "gazdának" nekitámadnak az oláh, tót, rác szolgák, minthogy megjelenik a "civilizátor", aki azzal bújtja fel õket a harcra, hogy majd mennyivel jobb lesz nekik, ha szépen megválnak a korábbi hierarchia terhétõl.

De hiba lenne, fõleg az azóta eltelt idõ és az erre a leegyszerûsített narratívára primitív módon építõ - szabad kimondanom a szót - fasiszta mozgalmak dicstelen retorikája tükrében, ezt az értelmezést relevánsnak elfogadni. Ha valamire megtanított minket a történelmünk az az, hogy számos szempontból mi voltunk (s úgy érzem, talán még vagyunk is) predesztinálva arra, egyedül, hogy ezt a Kárpát-medence nevezetû egységet irányítsuk.

Nem sikerült a keltáknak, pedig tartósan rendezkedtek be itt.
Nem sikerült a rómaiaknak, hiába csináltak Pannoniából elit-, Daciából pedig katonai alapon szervezett, szilárd, erõs provinciát.
Nem sikerült a hunoknak, pedig Attila aztán tényleg mindent megtett érte.
Nem sikerült az avaroknak, pedig emberfeletti küzdelmeket folytattak, nem csak a bizánciakkal és a frankokkal, de önnön növekvõ tehetetlenségi nyomatékukkal is.
És, ha már itt tartunk, nem sikerült a frankoknak, pedig a kultúra és egyházszervezet integráló erejével próbálkoztak, és a bizánciaknak sem, hiába voltak a kora középkor legzseniálisabb és legpáratlanabb kultúrnemzete. Hiába nevezték számos iratban még a VIII-IX. században "Rum elidegeníthetetlen földjeinek" Pannóniát, ha már nem volt az övék.

Ha õk mind elbuktak, ha ilyen nagynevû és hírû népek elvéreztek itt, akkor hogyan sikerülne a fordított Trianon pszichózis súlyos örökségétõl terhelt, mind a medence peremvidékein elhelyezkedõ népeknek integrálnia egy olyan természetföldrajzi egységet, amelyet rómának és a frankoknak, a hunoknak és a bizánciaknak sem sikerült.

Mi vagyunk predesztinálva erre, de nem az "amiénkvótezerévig, egyfalutsemhagyunknékik!" retorikája nyomán. Nem gyûlöletkeltéssel, megosztással, üresen puffogtatott fajmagyar frázisokkal.

Pontosan ellenkezõleg.

Azzal a magatartással, amely ideális állapotában nagyon ritkán kristályosodott ki, mégis számos helyen írásba foglalták már. Például Szent István "Intelmeiben". Éppenséggel nem a gyûlölet nyelvén és nem a dogmatizmusén. Az integratív és befogadó, a türelmes és ez okból meglehetõsen progresszív politikai berendezkedés kevés szóval is mindent elmondó mondataival.

Mert, és ez szerintem alapigazság: erõvel senkit nem lehet meggyõzni. A meggyõzõdés csakis belsõ indíttatásból fakadhat.

Ugyanakkor, miközben minderrõl beszélek, pontosan tudom, hogy mennyire elképzelhetetlen ma már mindennek a létezése, hiszen még az eredeti idejében, a Középkori Magyar Királyság állapotai között sem teremtõdtek éppen aranykori állapotok. Sõt, alig-alig voltak eszményi pillanatok, mikor a Kárpát-medence szent hierarchiája egy-egy pillanatban, egy-egy nézõpontból eszményi módon tökéletesnek tûnt, már-már a mûalkotás szervezõdési szintjét elérõ állam Gesamtkunst-mestermûvének fénytörésében jelent meg (olyan lehetett ez, mint Krisztus színeváltozása).

Nem is érdemes talán ezzel ma már foglalkozni, hisz eredeti értelmében relevanciáját vesztette, túlságosan elmerülni benne pedig veszélyes lehet a nem eléggé felkészült elme számára. És ezzel ki is mondtam a kulcsszót - elme...

A 15. század elején egy híres talján pasas (elfelejtettem a nevét, de ha eszembe jut vagy kikeresem Zolnay László "Fények és árnyak a magyar középkorból" c. könyvébõl, ahol olvastam róla, akkor azonnal megemlítem majd Neked), aki sok országot bejárt, eltévedt Zsigmond Hungáriájába is. Itt pedig sommásan azt találta mondani, hogy lakói, a magyarok, bár jeleskednek a kardforgatásban és a vitéség erényeinek terén, de a septem artes liberales (értsd, a hét szabad mûvészet, azaz a kultúra és tudomány akkori összmûveltsége) világában nem túlságosan járatosak. Nagyjából ezt mondta, vagy valami ilyesmit, de a lényege ez volt.

És Zsigmond uralma a középkori magyar kultúra és mûveltség legdicsõbb korszakai közé tartozik, melyet csak Mátyásé szárnyalhatott túl! De ha megnézzük, Buda és Visegrád nagy korszakának ragyogása és pompája - néhány speciálisan formálódó individumtól, így Kolozsvári Tamástól vagy Lõcsei Páltól eltekintve a magyar késõ középkor e dicsõ évtizedeiben is idegen földrõl érkezettek terméke volt. Tisztelet a kivételnek.

Nem telik bele azonban száz év, és a magyar mûvelõdés valóságos aranykorának lehetünk szemtanúi - két pogány közt, egy hazáért folytatott harcok közepette. Balassi Bálint, Pesti Gábor, Tinódi Sebestyén, Sylvester János, a "Pallas Magyar Ivadékai"-kör, Dévai Bíró Mátyás, Szegedi Kis István majd a "magyar romlás századában" Szenci Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc, Káldi György, Pázmány Péter, Apáczai Csere János, Zrínyi Miklós, Petrõczi Kata Szidónia, Tótfalusi Kiss Miklós és még annyi dicsõ név, hogy beleszédül az ember.

Mi történt a kettõ között?

Mohács...

És itt nem tudom nem Ady-t idézni. (Ezért nem is idézem...)

Mohácsban a középkori Magyar Királyság hallatlan integritása és egy legalább tízezer éves sztyeppei õstudáson (és ne merjen ezen senki megbotránkozni!) alapuló óriási, mûalkotásszerû felépítménye veszett oda.

Helyette azonban megszületett a magyar "septem artes liberalies". Magyar írók és mûvészek vették kézbe a magyar kultúra ügyét és a magyar szellem egy olyan áradása kezdõdött, amilyenre addig sosem volt példa, viszont, ami még csak expozicionálta a 19-20. század óriási és elképesztõ mértékû kulturális koncentrációját magyar földön.

Másrészrõl pedig: a tudomány területén is olyan erõk koncentrálódtak, amelyekre azelõtt nem volt példa. Hogy csak vesszõparipám, a történetírás területérõl beszéljek, fel kell emlegetnem Szakály Ferenc Szalárdi János "Siralmas magyar krónikája" elé írt elõszavát, amelyben kifejti, hogy Mohács elõtt alig-alig volt magyar történetírás, utána viszont olyan mennyiségben és minõségben bontakozott ki, hogy az megintcsak példátlan.

És tegyünk hozzá még valamit: Magyarország az egyetlen ország, ahol a legzivatarosabb századokban is alapvetõ ismérve volt egy magyar nemesnek - különösen egy fõnemesnek! - hogy betéve tudja a jogot. A jog volt az egyik leghathatósabb eszköz a magyar történeti fejlõdés elõmozdításában, még a legsötétebb idõkben is. És erre talán a legnagyobb példa, hogy a "jurátus nemzet" elitjébõl került ki egy olyan jogi-politikai zseni, amilyen talán csak egy van egy ezredévben: Deák Ferencrõl beszélek...

S ha az emberiség körében, akárcsak a fizikában, az energia nem vész el, hanem átalakul, akkor látnunk kell, hogy alighanem a Középkori Magyar Királyság zsenialitása e személyiségek kisebb és nagyobb, ritkábban hallatlan zsenialitásában osztódott szét.

Összességében: ezek az energiák ma is megvannak, csak egyre kevésbé akarunk hinni bennük.

Nem a Szent Korona Eszmében kell keresni ezeket, hanem az utcán, az emberek között.

Egy valamit ugyanakkor tudnunk kell: ha itt akarunk maradni, Európa közepén, ma ezeket az erõket úgy támaszthatjuk fel a legnagyobb koncentrációban, ha felmérjük viszonyainkat. Pontosan és tárgyilagosan, részrehajlás nélkül. Maga a jog is erre tanít, egyébként.

És ehhez ismerni kell a szomszédainkat is és tudnunk kell azt is, hogy hogyan nézett ki az õ történelmük és hogyan néz ki az õ jelenük. Mindnyájan magunkkal, egymással vagyunk itt kötve, "mint a kéve", ezért olyan fontos is mindez.

Csak semmi távolságtartás - tessék lemenni Horvátországba, megnézni, hogy ott mi a helyzet, mik a problémáik és az erényeik, és utána kategorikus kijelentéseket tenni. Megjósolom: nem fogsz. Egászem más szemszögbõl tapasztalhatsz meg majd dolgokat, és ha hazajössz, egészen másképp beszélsz majd róluk.

És talán levetkõzöl valamicskét azokból a gátlásokból ís, amelyek - állítod - fékezik a nyelved és elhallgattatják a szavad, mikor történelemrõl akarsz beszélni.



Búcsúzóul még egy kitétel: a "septem artes liberales" mellett van még egy, látensebb erõ, amely Mohács elõtt és Mohács után is rengeteget megõrzött mindabból a nemességbõl és tisztánlátásból, melyet a középkori Magyar Állam képviselt. Ez pedig a magyar nép kultúrája.

Egyre torzul bár ez az örökség, igaz, változik is (messze nem minden változás torzulás egyébként, sõt!), egyre fogy, de mégis jelenvaló. És itt csatolnék vissza az általad említett, Gulyás-testvérek készítette dokumentumfilmhez. Igen, ez az egyszerû nép nem ideológiai preferenciák nyomán védte az országot, hanem mert kellett. Mert morális kötelességének érezte.

Senki nem kényszerítette rá õket.

Ha akarták volna, nem harcolnak.

De a morális felelõsség tudata belsõ meggyõzõdésként, reflex-szerûen termelte újra a hazaszeretetet. Ez az az egészséges mechanizmus, amely ma már nem létezik, mégis, e misztériuma mind a mai napig kísér minket.

Mert a misztérium releváns.

De CSAK a misztérium az. A Szent Korona misztériuma releváns, de az általa jelképezett hierarchia nem (ez a 2010 óta regnáló magyar kormány LEGNAGYOBB tévedése, a szélsõjobboldalunknak pedig a puszta létét is megkérdõjelezi ez, és kb. az összes fentebb felsorult pozitív denotációjú információ). Minden megváltozott, minden átformálódik. Átmeneti korban vagyunk és ilyenkor nehéz megvetni a lábunkat.

Mégis muszáj megtenni, s ehhez keresve sem találhatunk jobb alapot, mint ezt a Mohács utáni "septem artes liberales"-t. Nagyon sok jó, szép és menõ dolog van a világban, de ha itt élünk, ennek mindig fontosnak és irányadónak kell lennie.

És persze az is fontos, hogy minél inkább itt legyünk, ezen a talajon, ne pedig valahol a képzeletünkben éljünk csupán. Ehhez pedig az kell, hogy ismerjük a Kárpát-Medencét politikai, etnikai és ideológiai preferenciáktól mentesen. Nem kis cél, nem könnyen teljesíthetõ, de egy próbát megér a dolog...

És a próbálkozást e téren mindenkinek csak javasolni tudom.

nézétek meg http://s4.gladiatus.hu/game/c.php?uid=135293&server=4

Kedves Fredi60!

Ha valaki azt mondja nekem, hogy három nappal azután, hogy csúnyán (tény: vállalom) nekiestem Nutféder nevû forumozónknak, mert ki merte azt jelenteni, hogy "horvát királyok márpedig nem voltak!"*, az õ álláspontját fogom védeni egy kérdésben, de ez is megtörténik most.

Nos, mindenekelõtt: hadd ne röhögjem körbe azt, hogy a Vörös Hadsereg (azaz az annak elnevezett irreguláris körülmények között visszavonló haderõ) hogyan "védte meg Magyarországot a románoktól". Mert akkor napestig biztosan itt ülnék, és még mindig nem hagynám abba a térdeim csapkodását. Ugyan már, kérlek...

Az meg egyenesen felháborít, hogy a Felvidék megvédését a Tanácsköztársaság érdemének (sic!) méltóztatod titulálni. Mikor volt az és hol? Azért, mert te ezt tanultad az erõsen hiteltelen Kádár-kori "Történelem IV." címû opusz magnumból (smirõl a Moszkva tér óta tudjunk, hogy ami benne áll, "az hihetetlenül magas valóságtartalmú ugyan, de száz százalékosnak azért nem mondható" - http://www.youtube.com/watch?v=ceTNSTR1Px0 - 4:00), esetleg élvezettel elolvastad hozzá Liptai Ervin "A magyar tanácsköztársaság" címû fércmunkáját?

Tény: a Felvidéket valóban Stromfeld Aurél haderõi védték meg, DE ezeknek semmi köze nem volt a Tanácsköztársaság valódi szellemiségéhez. Hiába nevezik ezt utólag Vörös Hadseregnek, és hiába volt címzetesen az, ha egyszer a Monarchia tehetséges tisztjei irányították, akik május-júniusban szakítottak is a korábbi szerepükkel és semmilyen közösséget nem vállaltak a továbbiakban a tanácshatalommal.

Persze ez, gondolom, Stromfeld Aurél egyik életrajzában sem volt benne, amit melegen ajánlottál fórumtársunknak. Stromfeld Aurélról ugyanis MÉG NEM született hiteles és minden tekintetben tárgyilagos életrajzi munka. A Földes Péter-féle "Így élt Stromfeld Aurél" címû iskolás stílusú papírpocsékolásra gonbdolsz? Vagy a szintén e szerzõ által jegyzett "A túlsó partról" cö. erõsen vállalhatatlan darabra? Mert talán egyedül az 1978-as Hetés Tibor-féle "Stromfeld Aurél"-monográfia az, amelynek egyes passzusai egész jól használhatóak, de persze az is hazugságoktól, kitalációktól terhes.

Kibújt a kádárista lóláb...

Nem elõször, mert ha jól rémlik, pár éve volt már egy vitánk a "Bors" c. sorozat topicjában, egyészen hasonló stílusban. Most megint olyan bújtatottan Kádár-kori retorikával jössz elõ, hogy csak nézek, mások ezt miért hangoztatják vehemensebben. Hagyjuk már ezt, légszíves. Ha valami fölött, hát efölött biztosan eljárt a történelem.

______________________________________________

És emiatt - tévedévemet szintén vállalom - "vérmagyarnak" gondoltam õt. Amúgy, minden látszólagos fraternizálás ellenére most is ezt tartom a fórum története egyik legfelháborítóbb privát kinyilatkoztatásának, amely mellett egyébként mind a mai napig nem tudott felhozni egy épkézláb érvet sem.

Kedvcsinálónak ajánlom ezt a recenziót!

http://epa.oszk.hu/00900/00995/00004/pdf/konyvek05-4_02.pdf