Sajnos a Stalkert nem láttam, a projekcióval pedig tényleg kellemetlen szembesülni :)
Nekem az jutott eszembe, hogy a párkapcsolatban talán nem annyira a projekció veri ki a biztosítékot, tehát nem az, hogy a másik pont olyan hülyeséget csinál, mint én. A párkapcsolat is tükörként mûködik, csak kicsit másképp. Mert mindnyájan olyan párt keresünk, aki képes rólunk a legelõnyösebb tükröt mutatni; akinek a tükrében a leginkább jónak, szépnek, kedvesnek, okosnak, ügyesnek, pozitívnak érezhetjük magunkat. A másikat azért szeretjük, mert rólunk a legelõnyösebb vonásokat mutatja fel. Azt a személyt keressük, aki mellett a leginkább szeretni tudjuk saját magunkat. Ezért vagy legyen nagyon hasonló hozzánk, legyen mindenrõl ugyanaz a véleménye, mert így biztosak lehetünk abban, hogy igazunk van; de az még jobb, ha a saját ideálképünket testesíti meg, mert így segít elfedezni a saját hibáinkat, tõle mi is többek, jobbak, szebbek lehetünk. Mindenki ezzel indít, és a "szerelem" egészen pontosan addig tart, amíg a tükörbõl saját ideálképünket láthatjuk viszont. Amint a tükör már nem mutat csodálatosnak minket, összetörjük. Damu is azt mondta: õ a párkapcsolataiban csodálatos fickó. Mert csakis addig tartanak ezek a kapcsolatok, amíg a párja hajlandó róla ezt a képet visszatükrözni.
A párkapcsolat persze arra való, hogy miatta jó irányba változhassunk; és erre a kapcsolatnak éppen az a szakaszában lenne lehetõség, amikor ez az idealizált tükörkép végleg szertefoszlik. Pont akkor kezdõdhetne az igazi, valódi kapcsolat, amikorra a legtöbben feladják. Akkor kitartani szerintem úgy lehet, hogy egyrészt hajlandóak vagyunk elfogadni a kellemetlen és fájdalmas tükörképet; másrészt nem a másikra alapozzuk az énképünket (és persze nem is bárki másra), hanem egyre erõsebben csakis önmagunkra. Minél inkább a saját életünkkel, a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva, annál kevesebbet várunk a másiktól és annál kevesebbet nyûglõdünk rajta.
Szerintem a jó kapcsolatoknak egyetlen varázsszava van – autonómia. Minél autonómabb két ember, annál kevesebb szükségük van egymásra; minél kevesebb szükségük van egymásra, annál kevesebbet várnak el egymástól; és minél kevesebbet várnak el, annál elégedettebbek a másikkal. Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy a régi paraszti világban nem (illetve nemcsak) azért lehettek sikeresebbek és tartósabbak a házasságok, mert a kényszer ezt követelte – hanem azért, mert a paraszti élet logikája az az önfenntartás, azaz az autonómia. Minél inkább elvesztjük az önfenntartási képességeinket, minél függõbbé válunk társadalmi szinten, a kapcsolatokban annál több elvárás és függõség jelenik meg és annál lehetetlenebbé válik a kötõdés.
Vagyis: minél inkább szükségünk van a másikra, annál reménytelenebb, hogy megkapjuk tõle, amit szeretnénk; és minél kevésbé van szükségünk rá, annál többet kapunk (legalábbis nekünk úgy fog tûnni, hogy az egyre több).
A függõségnek viszont olyan extrém esetei is lehetnek, hogy a másik fél már rég meghalt, mi mégis úgy érezzük, hogy zaklat, terhel, irányít, a halott akaratának vagyunk kiszolgáltatva (Inception, Psycho, sõt már a Hamlet alapkonfliktusa is ez –ezekbõl a történetekbõl az is jól látszik, hogy aki függõ viszonyban él, pl. egy halottal, az képtelen valódi kötõdésekre az élõkkel).
"Mire való hát mindez Az embereket nem lehet kívülrõl megváltoztatni. Legkevésbé az igazsággal. Nemcsak azért, mert »gyengék«, hanem mert jelen életük a hazugságokkal fertõzött múltban gyökerezik. S ha a gyökérszálakat elszakítjuk, nincs honnan táplálkozzanak. Halottak és kísértetek irányítják az élõk sorsát." http://www.boldogsag.net/index.php?option=com_content&view=article&id=14663:ibsen-a-vadkacsa-elethazugsag&catid=993:koenyv-es-szinhaz-oesszmveszet-a-neten-xxi-&Itemid=624

amúgy érdekesség: http://www.youtube.com/watch?v=hpey2omE76Y

Ez nagyon szép gondolat, csak az a helyzet, hogy a világ a gerinctelen sunyi álnok erõszakos gátlástalan hazug pénzéhes gonosztevõk miatt is változik. Sõt: miattuk változik csak igazán. Amúgy az elõbb felsorolt tulajdonságok mélyén mindig ott lapul a félelem és a szégyen. Nem az erõszak és nem a pénz a nagy úr, hanem a félelem és a szégyen a nagy úr. Azzal rettenetes szembenézni, és bárki megpróbálja, meglehetõs kínokat kell kiállnia. És az a vicc, hogy amitõl az ember a leginkább fél, az nem kívül van, hanem belül, az ember legjobban saját magától fél. http://www.youtube.com/watch?v=3A_uOaA3e_0 6:30-tól. Van, amivel szinte képtelenség szembenézni, inkább pusztuljon a világ vagy pusztuljak el én, csak ne kelljen szembenéznem azzal, amivel nem bírok. Mert az valamilyen módon a saját szégyenem beismerése, a saját gyöngeségem elviselése, ami néha rosszabb, mint a halál. Általában az ember azt szégyelli, hogy nem képes megfelelni az elvárásoknak. Lehet, hogy ez csak egy bocsánatkérés volna, lehet, hogy pozícióvesztés, lehet, hogy elszegényedés http://www.youtube.com/watch?v=BHSxboi25RU lehet, hogy a megrokkanással való szembenézés (IHM-es Zoli), lehet, hogy betegség vagy öregség, lehet, hogy valamiféle igazság, ami nem fér be a világképembe stb... elég sokféle elviselhetetlen dolog lehet, amit annyira szégyellek, hogy nem vagyok hajlandó vele szembesülni. Például a Halott ember http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=966 c. filmben volt egy jelenet, ahol két fejvadász beszélget. És amikor az egyik azt mondja, hogy a nõk milyen jó és fontos szerepet játszanak az életben, a másik lelövi. Elég nyilvánvaló a jelenetbõl, hogy valamit nagyon szégyell, amivel nem akar szembesülni (és a szégyene a nõkkel kapcsolatos). Inkább pusztuljon a társa, de errõl még csak hallani sem akar.
(Palácsik a frizbiben azt mondta, tulajdonképpen azért támadt Damura, mert az lekurvázta, és ez az, amit nem képes elviselni. Pedig Andy Vajna kitartottja.)
Ha valaki agresszívvá válik, gyakran a saját szégyenét takargatja. Például Kamuroli felgyújtaná azt, aki miatt kiderült, hogy nem fizeti a kölcsönét. És nyilván azért verte meg Palácsikot is, mert õ is a saját szégyenére emlékeztette. Olvastam egy cikket http://divany.hu/kultur/2011/09/30/levagott_orral_is_no_maradt_noi_tortenetek_a_world_press_photon/ - a lány orrát levágták, mert a férje megszégyenült, amiért elszökött tõle. És ezt megbosszulta. Méghozzá úgy, hogy a lányra hárította önnön szégyenét – most már eztán a lány szégyellje és eméssze magát, örökké. Aki szégyenít, az magát szégyelli, aki félemlít, az maga is fél.
Az efféle helyzeteket sajnos lehetetlen elkerülni (mármint van, amit el lehet kerülni, de nem mindent). Aki Rachel Corrie-t széttaposta, az tudta, hogy nincs igaza; aki ennek a lánynak levágta az orrát, az is tudta, hogy nincs igaza. Semmi mást nem lehet tenni, mint valamiképp úgy feldolgozni a fájdalmat és sértettséget, hogy legalább én ne adjam tovább, ne álljak bosszút vagy ne "rúgjak bele a macskába". Ez általában nem megy, persze, de muszáj gyakorolni. Szóval – általában úgyis magammal van dolgom. Hogy a világ ettõl megváltozik-e, az már a világ dolga. Vagy megváltozik vagy se. Ha a világ jobb lesz, de én magam rossz maradok, az nekem rossz; és ha a világ rossz marad, de én megjavulok, az hosszú távon nekem jó (rövid távon persze nagyon nem jó).
Még az jutott eszembe, hogy aki a védtelenséget választja, nem teljesen õrült és vakmerõ. Erre az oroszlános videó jó példa: a férfi a lábát lendítette afelé az oroszlán felé, amelyikrõl tudta, hogy túl vad. Ahogy ment, igyekezett szemmel tartani ezt az állatot, amikor átölelte egy szelídebb oroszlán fejét, akkor is úgy helyezkedett, hogy láthassa a vadabbat. Tehát nagyon is tisztában volt a veszéllyel. És az a döbbenetes, hogy amikor a vadállat elindult a férfi felé, egy fehér oroszlán odaugrott és megakadályozta.
Az ember általában igyekszik felkészülni a veszélyes helyzetekre – ellenõrzi a sziklamászó köteleket stb... és csak akkor vág bele mondjuk a sziklamászásba, ha önmagában is bízhat. Amivel túl könnyelmûen bánunk, az pont saját magunk (az egészségünk) és a többi emberhez fûzõdõ kapcsolataink. Mert az biztonságosnak TÛNIK. Az ember épp azzal túl könnyelmû, ami nem LÁTSZIK veszélyesnek. Nem az az õrült, aki egy veszélyes helyzetet bevállal, hanem aki nem készül fel rá, aki nincs tisztában sem saját magával, sem a másikkal.
Ami Palácsikot illeti – persze, igyekezett azt írni, amirõl azt gondolta, hogy majd tetszik Damunak. Amúgy a hízelgés egyáltalán nem rossz, sõt nagyon is jólesõ lehet. De ha azzal az önvédelem vagy a manipuláció a célom, akkor már rossz. És ebben az esetben ...nos, nyilván Palácsik "segített" elkölteni az ötmilliót, de visszafizetni már csak Damu dolga lett volna. Palácsik csak "lelki támaszt" nyújtott; azért értett ennyire egyet Damuval, mert semmiféle alapja nem volt arra, hogy ellentmondjon neki. Illetve persze ellentmondhat, ha visszafizeti azt, amit õ költött el.
Az igazságot egyébként soha nem lehet megfizetni. Amilyen igazságot pénzért árulnak, az nem igazság. Ahol az igazság árucikké válik, ott mindig annak lesz igaza, aki többet fizet érte.
(Elnézést, hogy túl sokat karattyolok...)

na most lássuk a te elemzésed önmagadról. mi ez a megkeseredettség?

Áh, ennél egyszerûbb :) Azt vettem észre, hogy elegendõ már az is, ha a nõ nem játssza meg magát és nem sumákol, hanem õszinte és egyenes. Ha tisztességesen, nyíltan és világosan, egyszerûen és tisztán állok a másikhoz, az már önmagában szelídíti az agressziót, fõleg hosszú távon. Rövid távon sajnos lehet, hogy sok konfliktus lesz abból, hogy az illetõ férfi egészen máshoz szokott (hízelgéshez, csábításhoz, vagy hogy a nõ direkt hülyének tetteti magát); de hosszabb távon szerintem a játszmázás kegyetlen eredményre vezet. (Tehát ami duplafenekû és rejtett elvárást, titkos hátsó szándékot tartalmaz, amit a nõ nem mer egyenesen és tisztességesen elmondani). Az efféléhez szokott férfi saját maga is köntörfalaz, mellébeszél, süket dumát nyom, pl. "bedobom neki hát a csajozós figurát...lököm a süket dumát...ezen a helyen õ a harmadik olyan lény, aki beveszi még ezt a kamumesét"). A kamuzás, akármilyen nemû is az illetõ, tisztességtelen szándékokat takar; csak esetleg már olyannyira gyakorlattá vált, hogy fel sem tûnik. Egy ilyen alak nem viseli el az õszinteséget. (Jó példa erre a mese a lányról, aki úgy szereti az apját, mint a levesben a sót – rövid távon csak felmérgesítette a hízelgéshez szokott apát). De hosszabb távon mindenképpen megéri, és ezt a mese is igazolja.
Ezt most tulajdonképpen bármiféle kontextusra értem, már jó néhány példát láttam rá. Nem kell az égvilágon semmire gondolni, csak átláthatóságra. Ezt akkor lehet megcsinálni, ha semmit se akarok elvenni, "leszívni" a másiktól (ld. a róka és a holló meséjét). Ha tudom, hogy valami olyasmit akarok elérni, amit nyíltan nem vállalhatok fel, akkor a kommunikációm manipulatív lesz; és ez hosszú távon megvadít. Láttam példákat rá, sõt párhuzamosan mûködõ esetet is, amikor valakire egyszerre hatott az egyenes és a hízelgõ kommunikáció. És attól függõen, hogy éppen kinek a közelében volt, az illetõ vagy szelíden vagy dühöngõen viselkedett. Miközben meg volt gyõzõdve arról, hogy aki hízeleg neki, az szereti. Csak épp majd megpukkadt miatta.
Mutatok pár nagyon sarkított példát, hogy mire gondolok, és hogy ez a gyakorlatban miképpen mûködik:
http://www.youtube.com/watch?v=E2UE4GWfB58 – a lány tudja, hogy semmi esélye sem volna a katonák ellen, hogy nincs nála semmiféle titkos fegyver, de egészen egyszerûen bízik abban, hogy ha õ tisztességes és józan, akkor a katonák is azok lesznek. Bízik bennük, emberként tiszteli õket, nincs benne semmiféle agresszió, és ezt a katonák szemmel láthatóan értékelik is.
Persze van, amikor ez a fajta nyílt, õszinte és bizakodó kommunikáció sajnos sikertelen marad (pl. Rachel Corrie esetében). Ettõl függetlenül, bármi is a következménye, akkor is helyes.
Még vadállatok esetében is mûködik: http://www.youtube.com/watch?v=7oEYH7m1cmo – nyilvánvaló, hogy a férfi tudja, hogy semmi esélye sem volna az oroszlánok ellen, és az oroszlánok maguk is érzékelik a saját erõfölényüket, ennek ellenére nem élnek vissza vele. Ez még akkor is jó, ha vannak esetek, amikor nem mûködik.
Mutatok két videóklipet, amiben fegyveres férfiak állnak szemben egy védtelen nõvel:
http://www.youtube.com/watch?v=yuuusuKxaB4
http://www.youtube.com/watch?v=kcB6SgkG4AE&ob=av2e
Egyik sem valódi esetet mutat be, természetesen, mindkettõ csak fantázia, az elsõ egy "nõi fantázia", a második pedig egy "férfi fantázia". És érdekes, hogy a nõi fantáziában a nõ egy hõsrõl fantáziál, aki megmenti a rossz emberektõl, akikkel szemben elesett és kiszolgáltatott. (Ránézésre persze elég magabiztosnak tûnik, nem rémültnek, de ez most mindegy). A lényeg, hogy ebben a videóban még a színek (fekete-fehér) is hangsúlyozzák, hogy a két nem jó és rossz, ártatlan-bûnös dichotómiájaként írható le, ellenségként állnak egymással szemben, a nõ tehetetlen, csak egy külsõ segítségben reménykedhet (aki természetesen maga is férfi). A két fél szándéka statikus, a jellemük változtathatatlan, a férfiak eredendõen erõszakosak, õ pedig eredendõen ártatlan és védtelen.
A másik videó egy férfi fantázia, és ez egészen mást mutat: a férfi agresszivitásnak van oka, elõtörténete, az valamiért felgerjed, azt a férfi alapvetõen nem élvezi, és igenis van lehetõség a csillapítására, sõt a férfi ezt éppen a nõ segítségével éri el. Ha a nõ képes túllátni a férfi agresszióján, és bizalommal közeledni felé, akkor szinte megmenti a férfit a saját agressziójától, és bemutatja, hogy az életnek van értelme. A férfi szeretné, ha a nõ ebben segítené. És ezt nem pusztán emiatt a videó miatt mondom, hanem egy másik, nagyon híres "férfi fantázia" miatt: ez pedig a Bûn és bûnhõdés. Raszkolnyikov szeretné, ha Szonja segítene neki, ha "megmentené a lelkét", hiszen rábízza a titkait. Szonja nem hízeleg, nem hazudik, tudja, hogy Raszkolnyikov agresszív és ezért büntetést kell kapnia – ennek ellenére sem fél tõle. És nem is akar tõle semmit (mármint nem célja, hogy Raszkolnyikov eltartsa) – ezért õszinte és egyenes vele. Ugyanez a motívum gyakran visszaköszön (pl. az Inception c. filmben Ariadné), bár sokszor egy gyerek játssza el ezt a szelídítõ szerepet, vagy épp egy gyereklány (Leon, a profi). A férfi szeretne jobbá válni, de ehhez igényli, hogy valaki segítsen benne. És csak az tud számára jó példát mutatni, aki nem akarja kihasználni.
Láttam már, hogy szinte megkönnyebbült valaki, amikor nem kellett agresszívnek lennie. De persze láttam az ellenkezõjét is: különös módon "fegyelmezett" ember vált dühödt agressszívvá – ugyanattól a stílustól. Az okot hosszú volna leírni, a Normalitás tébolya jó magyarázatot ad rá.
Még a Bonnie Tyler-videó kapcsán az jutott eszembe, hogy ha egy nõ eljátssza a megmentésre váró, Bajbajutott Hölgyet, akkor nyilván fog olyan Lovagot találni, aki megmenti – de ha a Lovag megérzi, hogy a nõ ki akarja használni, akkor a következõt fogja magában gondolni (idézem, egy gyakorlott "Lovag" monlógját: "A lovag meg konstatálja, hogy ezt a hülye picsát legközelebb is meg kell majd menteni... mert nem tanult lófaszt se. Az önzetlenségrõl..." Vagyis, szemtõl szemben "királykisasszonyként" bánhat vele, de amikor nincs jelen, csak "hülye picsa" lesz. A "hülye picsa" pedig alkalomadtán nem riad vissza egy kis agressziótól sem: "És itt szokott a sok királykisasszony vérig sértõdni, s fogadja meg mind ebben a pillanatban, hogy ha legközelebb látja a lovagot, hétszentség hogy hozzábassza az üvegcipõjét.")
Ami pedig Kamurolit és szíve hölgyét illeti – láttam azt a videót, amiben valami ötmilliós tartozásáról esett szó. Rolika a következõképpen konstatálta – akirõl megtudja, hogy felnyomta (vagyis aki miatt kiderült, hogy nem rendezi a tartozását) azt felgyújtja. És felolvasta Palácsik sms-ét: "ügyes leszel, szeretlek, adj a szarháziaknak". Hát – no comment. Ha Palácsiknak tetszik az a stílus, hogy Kamuroli "felgyújtja" azt, akire haragszik, akkor minek csodálkozik, hogy õrá is rájárt a rúd.

Nem értetted meg pontosan. Én arra gondoltam, mi húzzuk ki a gyufát, ha valamiféle genetikai magasabbrendûségre hivatkozunk, ill. a romák részérõl genetikai bûnözést emlegetünk. A születési okból alacsonyabb/magasabbrendû osztályozás az, ami a legirritálóbb azok számára, akik alacsonyabbrendûnek vannak elkönyvelve. Nézd csak meg Kertész Ákos esetét: mindenkit felháborított, hogy volt pofája genetikusan alattvalónak nevezni a magyarokat. Meg is kapta a magáét.
A tanulásról pedig azt írtam: ha valakik CSAK ezen keresztül jutnak elismeréshez, rá fogják szorítani magukat. A romák nem ezen keresztül jutnak elismeréshez.

Valamit még szeretnék leírni, ami szerintem a legfontosabb. Azt, hogy egészen pontosan mi az agresszió oka. A lejjebbi videóban a két roma csaj verekedése igen tanulságosan világítja meg a valódi okot. Röviden: az egyik bejelentette a másiknak, hogy a csávója már egy hónapja õt dugja. A "sértett" teljesen nyugodt marad, higgadtan csak annyit kérdezett: "Van még valami?" Erre a másik azt mondta: "Azt akarom, költözz el." Erre a "sértett" azonnal nekiesett. Ez igen tanulságos, ui. jól mutatja, hogy a "sértett" (vagyis mindkét) csaj számára a pasi csak megélhetési eszköz volt; számukra a lényeg az a pénz, amihez a csávón keresztül juthatnak.
Damu és Palácsik 300 ezer forint miatt verekedett össze. A szüleim utolsó verekedése is a pénz miatt történt. Ez a srác: http://thesecret.hu/brasko_csaba nagyjából pont olyan légkörben nõtt fel, mint én, és most arra törekszik, hogy meggazdagodjon – nyilván, hogy vele sose történhessen meg az, ami a szüleivel. Az a nõ, aki csépelte a gyerekeit, azért verte õket, mert elvált és szegény volt, és úgy érezte, a gyerekei az akadályai annak, hogy neki több pénze lehessen.
A családon belüli konfliktusok leggyakoribb oka szerintem a pénz (hiánya). Ha valakik komolyan kezdenek beszélgetni a párkapcsolatokról, annak a nehézségeirõl, a szó azonnal a pénzre terelõdik, és a téma ott le is ragad.
Nyilván ennek az az oka, hogy a pénz hiányától való félelem a legkomolyabb szorongáskeltõ. De általánosságban azt lehet mondani, hogy a pénz a teljesítmény mértékegysége, tehát a pénzen túl a konfliktusok általános oka a teljesítmény elégtelensége.
Mindenféle háborúnak is ez az oka. Ez egy háborús logika, de ezen felül általában ez a férfilogika. A férfiak gondolkodása teljesítményközpontú, õk a világot ezen keresztül ismerik meg. (Például Damu is elmondta a frizbiben, hogy neki az a legfontosabb, hogy az apja, a barátnõje, a környezete büszke legyen rá). Ebben a logikában az ember annyit ér, amennyi a teljesítménye, vagyis az ember csak ESZKÖZ, a cél a teljesítmény (legáltalánosabban a pénz a cél).
Ezen felül van egy másfajta logika, amiben az ember (saját maga vagy a másik) nem eszköz, hanem CÉL. A párkapcsolatok elvileg erre épülnek, és a felek ezt egy darabig el is játsszák – amíg bele nem ütköznek a teljesítmény elégtelenségébe, mert attól kezdve kiderül, hogy maga az ember semmit sem számít, semmit sem ér, csak az ér valamit, amit tesz.
Tulajdonképpen mindenki igényelné ezt a másfajta gondolkodást, és a düh, keserûség, agresszió oka mindig az, ha valaki rádöbben, hogy semmibe veszik. Erre akkor döbbenhet rá valaki, amikor kiderül, hogy a teljesítménye elégtelen, anélkül pedig, önmagában semmit sem számít.
Arra a logikára, hogy valaki önmagában, teljesítmény nélkül is fontos legyen, inkább a nõk képesek. Jól el is tudják játszani ezt; de ha valójában nem tanulják meg, akkor nem tudnak jó hatással lenni a férfiakra. Ugyanis a teljesítményközpontú férfilogika önmagában pusztító.
A nõkbe iszonyatosan mélyen be van vésõdve az, hogy a férfiaktól függnek. Leginkább anyagilag vannak kiszolgáltatva, általában kevesebbet keresnek, mint a férfiak. A feministák himnuszává vált dal: http://www.youtube.com/watch?v=1TKQcWEXSKU a teljesítményrõl és a pénzrõl szól. A feminizmus azt mondja: az kell, hogy a nõ ne függjön a férfitól. Ez jó cél, csakhogy ehhez nem kell eltépni a két nem közti köteleket és nem kell versenyre kelni a férfiakkal. A feminizmusnak az a csapdája, hogy azt állítja, csak a férfiak érnek valamit; hogy a nõ is érjen valamit, ahhoz egyre jobban férfivá kell válnia. A videóban látszik, hogy a kecses nõiesség így elérhetetlen vágyálommá válik.
A megoldás szerintem le van írva a Biblia második oldalán: ott ugyanis nem az áll, hogy a nõ függ a férfitól, hanem az, hogy a nõ a férfi segítõje. Segítséget pedig nem attól kér valaki, aki függ tõle. (Annak ugyanis parancsol). Akitõl valaki segítséget kér, az nem kisebb vagy gyöngébb nála. Éppen abban tud valaki segíteni a másiknak, amiben többet tud. És szerintem legalapvetõbben abban tud a nõ segíteni a férfinak, ha megtanítja arra, hogy önmagában értékes, mindenféle teljesítmény nélkül.
Szerintem ez az agresszió legbiztosabb, és egyetlen hatásos gyógyszere.

Ez az egyik kedvenc könyvem: http://www.mkk.hu/index.php?kat=48&page=konyv&id=904 - szerintem mindenkinek el kéne olvasnia. A csordaszellemrõl szól. Hát igen: az öl, butít és nyomorba dönt :)

A romakérdéshez csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy szerintem a születési elkülönültség mindig irritáló tényezõ volt a tömeg számára, ezzel könnyen ki lehetett húzni a gyufát. Pláne aki a vérségi kiválasztottságára hivatkozott, az jó eséllyel jegyet váltott a vérpadra, és ez vonatkozott mind az arisztokratákra, mind a zsidókra.
Másrészt: nyilván evolúciós logika, hogy egy olyan társadalmi helyzetben, ahol önellátásra kell berendezkedni, ahol nincs segítség, csak a legügyesebbek élnek túl és az õ genetikájuk öröklõdik. De ott, ahol minden bõségben áll rendelkezésre és nem kell küszködni érte, beindul a kontraszelekció. http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=86995
http://www.youtube.com/watch?v=BXRjmyJFzrU
Ugyanakkor ez is nagyon érdekes: http://www.mindennapi.hu/cikk/egyhaz/a-hindu-es-muszlim-fiatalok-szivesebben-tanulnak-tovabb/2011-07-26/5413 - ebbõl kiderül, hogy a periférikus társadalmi helyzet tanulásösztönzõ. Pontosan ugyanez történt a zsidókkal is száz éve. Aztán meg elterjedt az az irracionális hiedelem, hogy genetikailag okosabbak, pedig ez maximális ostobaság. Tanultabbak voltak, de csak azért, mert a periférikus léthelyzet erre szorította õket. Ez leginkább szocializáció kérdése. Aki CSAK tanulás útján jut elismeréshez, az rá fogja venni magát. (Pl. állami gondozott romagyerekbõl színész és rendezõ lett, míg az apja börtöntöltelék maradt. http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=108150)
Ezeket is érdemes figyelembe venni a roma kultúra kapcsán.
A másik, ami eszembe jutott, hogy lejjebb az elkötelezõdés fontosságának racionális okairól írtam. Aztán megnéztem egy videót, ahol Joshi Bharat azt mondta:
- József, Ön tényleg elvált? Gratulálok. Élete legjobb döntését hozta. http://www.youtube.com/watch?v=L6e195mPENI
(Ebben a videóban nincs szöveg, csak nõk: http://www.youtube.com/watch?v=v9pHguMmcpE)