Én is értelek :) csak azt gondolom, hogy ha a határt a fizikai agressziónál húzom meg, akkor az olyan, mintha egy alkoholistának megengedném, hogy egy kocsmában lakjon, csak épp az ivást tiltanám meg neki. Vagy akár ihat is, minden nap egy felest. Szerinted meddig lehetne fenntartani ezt a megállapodást? A fizikai agresszió a pillanat töredéke alatt robban ki. Nincs benne elõre megfontolt szándék. És nem biztos, hogy akkor már lehetséges visszafojtani. Olyan eset is van, amibe kívülrõl nem is szabad közbeavatkozni. Láttam már nõt, aki a szemem láttára rugdalta meg köpködte a gyerekeit. Egyáltalán nem volt cigány, sõt komoly keresztény asszony. Az ilyen helyzetbe hogy avatkozol bele? Sehogy, csak annyit mondtam neki, hogy higgye el, a gyerekei szeretik. Ennél többet nem lehet.
Ami a felnõttek egymással való viszonyát illeti - sokkal kijjebb kell a korlátot felállítani, mert ott a felek fel tudják fogni, mi történik velük és képesek alternatívák között választani, szabadon dönthetnek. Egyszerûen muszáj elkerülni azt az embert, akivel nem biztonságos együtt élni. Nem azt mondom, hogy a biztonságos együttélésbe nem fér bele néhány dühroham. Azért is felelõsséget lehet vállalni. És a kibékülés lehet nagyon forró is. Meg persze lehet kényszeredett is, vagy épp semmilyen, csak hidegháború. Alapvetõen fontosabb a felelõsségvállalás, mint a konkrét tett. Mert lehet úgy is ajándékot kapni, hogy abban nincs köszönet; és lehet úgy is összeveszni, hogy az közelebb hozza a feleket egymáshoz.
Vagy mégis, hogy lehetne kifejezetten csak a fizikai agressziót büntetni? Mindenkibe bele kell építeni egy chipet, ami áramütéssel bénít, ha az idegrendszerben bizonyos vegyületkoncentrációt érzékel? Vagy hogy?

Megnéztem D. R. egy-két megnyilvánulását a frizbiben, az utolsót és egy korábbit: http://tv2.hu/frizbi_hajdu_peterrel/video/damu-faj-ez-a-szemetkedes valamint az anyja panaszkodását, és csak azt mondhatom, amit eddig: nem kell minden hülyével összefeküdni! Hogyan gondolhatja bárki is, hogy ez a jóember alkalmas a párkapcsolatra? Még a saját anyját is semmibe veszi, összevissza hazudozik bármilyen témában, terel, vádaskodik, tele van botrányokkal, pénzzavarral, semmiféle tekintetben nem józan és nincs semmiféle felelõsségérzete. Ugyan mi tenné alkalmassá a párkapcsolatra? Lelkileg egy óvodás szintjén áll, ez meglehetõsen szembetûnõ. Ezt nem lehetséges letagadni és eltitkolni, egyszerûen lehetetlen, hogy bárki úgy kezdjen vele párkapcsolatot, hogy ezt ne tudja róla. És az mindenkinek a saját felelõssége, hogy kivel fekszik össze. Senkinek nem esik a fejére Damu Roland, mint egy meteor.
Egy párkapcsolat nem olyan, mintha valaki egy ötcsillagos hotelban lakna, amihez már csak a lóvét kell beszerezni, mert egyébként teljes a kiszolgálás. Egy párkapcsolat nem a megfelelõ mennyiségû pénzre épül, de még csak nem is a szándékra http://www.youtube.com/watch?v=XfjDfo1CSzQ hanem a felelõsségtudatra. Az embert csak a felelõsségvállalás tesz felnõtté, lelkileg éretté, semmi más nem! Aki próbált már felelõsséget vállalni önmagáért, az tudja, hogy egyáltalán nem könnyû, sokkal könnyebb másokra mutogatni; de hosszú távon megéri, és hozzá lehet szokni, aztán már egyre kevésbé vonzó alternatíva a vádaskodás.
Természetesen Damu csak ürügy arra, hogy általában legyen szó a párkapcsolatról. És érdekes látni, hogy hány embernek és milyen szinten jut eszébe a saját felelõssége egy párkapcsolat fenntartásában, vagy mennyire szeret inkább másra mutogatni.
Aki nem vállal felelõsséget, az még nem nõtt fel, és csak egy gumibabával képes biztonságos kapcsolatra, mással nem.
Például egy sziklamászó, mielõtt elindul, ellenõrzi a kötelek minõségét és tartósságát, mert tudja, hogy az élete múlhat rajta. És ugyanígy a felszerelése minden darabját, az idõjárási- és terepviszonyokat; még a mászótársait is gondosan válogatja ki, mert az életét bízza rájuk. Aki felül a motorra vagy a beül a volán mögé, az is tudja, hogy amit tesz, azért csakis õ, saját maga lesz a felelõs, hiába mutogatna másra, nincs értelme.
Aki pedig az egész életét, mindenét megosztja a másikkal, annak tökmindegy, kivel teszi ezt? Aki nem vállal felelõsséget a saját lelkéért és testéért, az úgy csinál, mintha szembejönne vele a fa. Damu Roland olyan, mint a fa az út szélén. Ki is lehet kerülni, nem kell beletrafálni.
Amúgy a tíz évvel ezelõtti és mostani bûnügy eléggé különbözik. Az akkori nõ hamar kiismerte, igyekezett azonnal kiszállni, Damu ocsmány hazugsággal csalta magához, sokáig és nagyon durván verte. Ahhoz képest Palácsik két évet kibírt vele. Akinek nem tûnik fel, hogy Damu mennyire felelõtlen pernahajder, az maga is felelõtlen, sajnálom.
Csak az fogja egy párkapcsolat feltételéül a másik felelõsségvállalását megszabni, aki saját maga is hajlandó arra, hogy felelõsséget vállaljon. Aki viszont nem várja el a másiktól, hogy felelõsséget vállaljon érte és önmagáért, az maga sem hajlandó felelõsséget vállalni a másikért és önmagáért. Az már csak utólag mutogat és bûnbakot keres. És persze leragad valami egészen felszínes és röhejes vádnál, például, hogy Damu cigány.
Még egyszer: ha én hajlandó vagyok a kapcsolatban felelõsséget vállalni magamért és a másikért, akkor elvárom a másiktól is, hogy felelõsséget vállaljon önmagáért és értem. Amíg errõl nem bizonyosodtam meg, nem ugrok bele. Pontosan úgy, ahogyan nem fogok kiugrani egy repülõbõl, ha nem tudom, hogy mûködik-e az ejtõernyõm. Nem leszek hajlandó rissz-rossz ernyõvel kiugrani. És persze másnak sem adnék rissz-rossz ernyõt, hogy ugorjon ki vele nyugodtan.
Ez olyan alapkövetelmény, ami nélkül lehetetlenség a minimális biztonságérzet a párkapcsolatban. Csak az nem várja el a másiktól a felelõsségvállalást, aki maga sem hajlandó rá. Aki felelõsséget vállal magáért és a másikért, és a másiktól is elvárja ugyanezt, az nem fog egy ilyen retardált nárcisztikus majommal összefeküdni, nemhogy két évet lehúzni vele.

Ez is ritka..., valamiben egyetértünk... :)

Ennyi... :)

Nos, az a bajom veled, mint már írtam, hogy nem szeretsz, vagy nem is tudsz gondolkozni. Látsz valamit, ami egy FOLYAMAT VÉGE, és képtelen vagy átgondolni, hogy mi vezetett ide. Ezzel csak az a probléma, hogy rettenetesen könnyen becsapható vagy, kénytelen vagy hinni a látszatnak, vagy annak, amit mások állítanak, mert nem tudsz a felszín mögé látni.
Megpróbálom még egyszer, de már nem a te kedvedért, mert ha idáig nem értetted meg, akkor eztán sem fogod.
Mesélek két rokonomról. Az egyik egy féri – megnõsült, kisfia született, de igen hamar lelépett a családjától, arra hivatkozva, hogy egyetlen nõvel unalmas a szex. Attól kezdve kurvázott meg mások feleségét dugta (tudod, õk volt a "barátnõi"). Volt szerencsém látni, ahogy az idõs édesanyjával ordítozott, nekiesett és fojtogatta. Nem maradt nyoma, tulajdonképpen nem csinálta erõbõl, de akkor is elég ijesztõ jelenet volt, nem szerettem volna közbeavatkozni.
Ez a férfi az élete során létesített szexuális kapcsolatokból NEM TANULTA MEG TISZTELNI A NÕKET. SÕT. Azt tanulta meg, hogy a nõkkel bármit meg lehet tenni, mert "olyanok". Értéktelenek. És vajon miért? Mert saját maga is az.
A másik egy nõ. 8 általános után gyorsan férjhez ment, született két gyereke, a férje súlyos cukorbeteg lett, de azért hajtott, hogy mindenük meglegyen. Aztán nem bírta tovább, lelépett, és a csaj különös módon munka nélkül, támogatás nélkül, két gyerekkel, albérletben, kocsival lazán fenn tudja tartani magát. Lehet találgatni, mibõl él. Õ azt tanulta meg, hogyan lehet a másik nem tagjait KIHASZNÁLNI. Akivel csak kapcsolatba kerül, az biztosan rosszabb állapotba kerül, mint amilyenben volt. Vajon miért? Mert önmagát sem tiszteli, saját maga is csak egy áru, amit elad.
Amit az életben kapunk, arra lenne jó, hogy miatta jobbak, többek legyünk. De ugyanakkor – a lehetõségek sokszor nem a fejlõdést segítik, hanem csapdahelyzetek, amik rombolnak, pusztítanak. Ilyen csapdahelyzetté tud válni a birtoklás, a karrier, a párkapcsolat, a gyerek. Ezt az emberiség történelme során már sokan, sokszor felismerték, és elég sok mozgalom született arra, hogy a tagjai önmagukat jobbá, többé tegyék azzal, hogy önként elutasítják ezeket a lehetõségeket – ilyen például a hippimozgalom, a szerzetesség vagy a hedonista fogyasztók. Egyik irányzat sem hozott megoldást.
Mert valójában nem az a lényeg, hogy valaki él-e egy lehetõséggel vagy sem; valójában nem a külsõ körülményektõl függ az, hogy jobbá vagy rosszabbá válunk, hogy hasznára vagy kárárra vagyunk-e a világnak. Például ha Damu Roland börtönbe kerül, és meg lesz fosztva a birtoklástól, karriertõl, párkapcsolattól, akkor a külsõ helyzetének megváltozása esélyt adhatna neki arra, hogy mindabból, ami eddig számára csapdahelyzetnek bizonyult, kiszabaduljon. Talán sikerül neki, talán nem. Talán jobb lesz, mire szabadul, talán rosszabb. Mert a lényeg legbelül van elrejtve, az ember szívében, lelkében. Itt kell megváltozni, a körülményeitõl teljesen függetlenül. És vajon miben?
Abban, hogy képesek legyünk tisztelni, megbecsülni önmagunkat. Ez a világ egyik legnehezebb dolga. Ennek sok oka van: leginkább persze a gyerekkor, ami nem tanít meg rá. De még aki látszólag tele van önbizalommal, az is elképesztõen rossz dolgokra alapozza a magabízását. Például, hogy jó a kocsija, jó a háza, jó a segge. De azon kívül egy nulla. Például, ha Palácsik bízna önmagában, nem hagyta volna, hogy Damu ütlegelje. Ha Damu bízna önmagában, nem ütötte volna Palácsikot. Ha az IHM-es Zoli bízna önmagában, a balesete után nem vált volna drogossá. Ha Amy Winehouse bízott volna önmagában, nem gyilkolta volna magát a drogokkal. Valójában az önbizalmat úgy is mondhatnám: tisztelet. Aki tiszteli magát, nem drogozik. Önmagamat nagyon nehéz tisztelni, mert pontosan tudom, milyen hibáim vannak, a legapróbbakról is tudok. Csakhogy, amíg magamat nem tisztelem, nem fogadom el, MÁSOKAT SEM FOGOK. Ugyanakkor persze elvárom magam iránt a tiszteletet és elfogadást, naná, hiszen elemi szükségem van rá. Ha magamat nem tisztelem, ha magamtól nem kapok egy deka elfogadást sem, ha teljesen másokra szorulok, akkor igen érzékeny leszek a tiszteletlenségre és minden erõvel megpróbálom másokból kisajtolni azt. Nos, éppen ez vezet a csapdahelyzethez, és ezért válnak az egyébként hasznos és jobbá tevõ helyzetek rombolóvá és pusztítóvá.
Sokféleképpen lehet pusztítani. Nehogy azt gondold, hogy a fizikai erõszak a legrosszabb. Sokkal rosszabb például a gyûlölet, a gúny vagy a közöny, amikhez nem kell verés. Damu épp eléggé kifejezte, hogy neki Palácsik mennyire fontos, és ezt Dopeman világosan el is mondta. Nehogy azt gondold, hogy jobb az a lélek, akibõl állandóan gúnyos, megvetõ, másokat lenézõ, maróan vitriolos megjegyzések származnak. Például viccesnek tûnik, hogy "Ráhelnek annyi esze van, mint egy molylepkének." Látszólag ez nem erõszakos, de lehet, hogy sokkal mélyebben sért, mint egy monokli. És ha azzal védekezel, hogy akinek írtad, az rászolgált – nahát ugyanezzel védekezik minden agresszor. Vagy hogy nincs közöd hozzá...nos, ha EGY nõt megvetsz, vele minden nõt megvetsz. Amennyire képesek vagyunk gyûlölni az ellenségeinket, pontosan olyan gyûlöletre vagyunk képesek a szeretteink iránt is. Csak megfelelõ alkalom kell hozzá, ahogy a tolvajláshoz is. Aki ilyeneket nem lát be, aki önmagát jobbnak látja másnál, az épp a képmutatása miatt veszélyes. És vajon miért csinálja ezt valaki? Mert legbelül annyira fél magától, annyira rossznak lát magában valamit, hogy még csak szembenézni sem akar vele.
Mesélek egy sztorit a képmutatásról. Már jó rég volt, szigorlatoztam, és a tételeim közül az egyiket tudtam, a másikról lövésem sem volt. És azt gondoltam, be lehet állítani úgy a dolgot, hogy amit nem tudok, az föl se tûnjön. Két professzor vizsgáztatott, a férfit sikerült elkápráztatnom, a nõ meg kirúgott. Arra gondoltam, valójában nem az a baj, hogy nem tudom az anyagot, hanem hogy illegtem. És a hülye férfi azt látta, amit látni akart. Úgyhogy a mórikálást kell abbahagyni. Ezzel a meggondolással semmit se készültem az UV-ra. Aznap reggel eszembe jutott egy szám, azt a sorszámú tételt megtanultam, kihúztam, elmondtam, ennyi. A tanulság belõle, hogy azért vagyunk képmutatóak, mert attól félünk, ennél többet képtelenek lennénk teljesíteni, ennél több terhet nem bírnánk el, ezért legyenek szívesek azzal megelégedni, amit MUTATUNK. De, ha lemondunk a színészkedésrõl, akkor nem kerül ránk több teher. Nem válunk védtelenné és gyámoltalanná. Inkább olyanná leszünk, mint a lelki sziklamászók, akiknek nem kell segítség, hogy felvigye õket a hegy tetejére, mert maguknak is elég erejük van rá.
Ez a folyamat meglehetõsen nehéz, sõt inkább keserves. Minél edzettebb vagyok, annál inkább tudok segíteni azoknak, akik lemaradtak. De minél gyöngébb vagyok lelkileg, annál inkább bele fogok rúgni abba, akit nálam is gyöngébbnek hiszek. Körül lehet nézni a fórumon – a rengeteg gúnyolódás és mocskolódás oka nem más, mint lelki gyöngeség. Semmivel sem értékesebb, építõbb, hasznosabb, mint egy verekedés. Akik mûvelik, nem különben Damunál.
Ettõl persze a verésért büntetés jár. Damu legalább szembesült azzal, hogy amit csinált, az nem jó, meg kell változnia. Tömegek élik le az életüket úgy, hogy soha nem szembesülnek vele. Le lehet élni egy egész életet verbális agresszióval, megvetõ, pökhendi, gúnyos, másokat semmibe vevõ lélekkel. Például Kertész Ákosnak csak most, nyolcvan évesen koppintottak az orrára, mert véletlenül leírta, ami egyébként mindig is a meggyõzõdése volt. A gyûlölködõ szavai világossá teszik, hogy mennyire megveti és gyûlöli SAJÁT MAGÁT.

...be sem jelentette - mármint nem szólt rögtön, órákig, akár egy napig sem. A többit Zalatnay pontosan megfogalmazta: csodát látni, jobbá válni barát nélkül nem lehet. Ergo: ha egy kapcsolatban a két fél egymás barátja, jobbá teszik egymást. Ha ez nem sikerül, sõt inkább rosszabbá lesznek, mint voltak, akkor nyilvánvalóan nem barátok. Ezért igen megtévesztõ a barát-barátnõ szóhasználat, mert aki kimondja, még el is hiszi, hogy így van.