Km.: Pusker Júlia, Mariam Abouzahra, Budafoki Dohnányi Zenekar, vezényel: Baráti Kristóf

Sibelius: Suite hegedűre és zenekarra, op. 117
Dvořák: f-moll Románc hegedűre és zenekarra, op. 11
Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35

Egy kiadó által visszadobott mű, egy rosszul sikerült darab egyik tételének megmentése, illetve egy kritikusok által kezdetben meg nem értett alkotás. Három vereségre ítélt mű, amelyek végül mégis fényes győzelmet arattak. Egy finn, egy cseh és egy orosz szerző, és megannyi kelet-, közép- és észak-európai szín – ezt kínálja a vasárnapi matinékoncert. „Vázlat. Átdolgozásra vár!” – írta szvitjének kottájára Sibelius, miután a New York-i Carl Fischer kiadó fájó szívvel, mondvacsinált indokokkal visszaküldte neki az amúgy általuk rendelt darabot. Még Fischer buzdította a szerzőt a komponálásra, Sibelius pedig rögtön négy remekművel látta el a kiadót. A vidéki tájat, tavaszi estét és nyarat megidéző háromtételes szvitet végül csak 1990 decemberében mutatták be. Nem kellett ennyit várnia Dvořáknak, hogy 1873-ban írt vonósnégyesének lassútétele elinduljon máig tartó sikerútján. Magát a kvartettet nem tartotta kiadhatónak, de a lassútételt a Simrock kiadó unszolására 1877-ben átdolgozta hegedűre és zenekarra. Az eredmény egy holdsugaras, éteri, csillogó, lírai tétel. „Itt már nem hegedűjátékról van szó, hanem a hegedű összekócolásáról, széttépéséről és püföléséről” – ezt már Eduard Hanslick írta Csajkovszkij hegedűversenyéről. A darab címzettje, Auer Lipót játszhatatlannak ítélte a művet, amely aztán mégis megtalálta az utat a közönség szívéhez. Az első tételben Csajkovszkij igen bőkezűen bánik a dallamokkal. A dalszerű középső tétel káprázatos hangszereléssel és finomsággal tart pihenőt a saroktételek között, a finálé pedig olyan türelmetlenül jön rá a lírára a maga rusztikus, szlávos zenéjével, hogy szinte észbe sem kapunk, hogy a rondótételben megjelenik egy, A diótörőből ismerős tánc, a trepak.