Km.: Kelemen Gáspár, Baráti Kristóf (hegedű), vendégzenekar: Győri Filharmonikus Zenekar, vezényel: Hamar Zsolt

Sibelius: d-moll hegedűverseny, op. 47
Barber: Hegedűverseny, op. 14

Bár Kelemen Gáspár lassan már tizenhét éves, képességeihez, tehetségéhez és eredményeihez képest még mindig szemtelenül fiatal hegedűművésznek számít. Így talán nem túlzás ahhoz a Vecsey Ferenchez hasonlítani, aki tizenhárom évesen bemutatta Sibelius egyetlen hegedűversenyének átdolgozott változatát. A szerző ugyanis a magyar csodagyereknek dedikálta művét, miután az eredeti premierre rá nem érő, majd megsértődő Willy Burmester nem volt hajlandó eljátszani azt. Sibelius hegedűversenyének minden szólóhegedű-frázisa kényelmes és kézre áll, hiszen a szerző eredetileg hegedűművésznek szánta magát, így tökéletesen ismerte a hangszert. A szóló mégis minden kényelme ellenére is a zeneirodalom egyik legnehezebbje, mondhatni, nem gyerekjáték, inkább csodagyerekjáték. „Csodálatos témáim vannak a hegedűversenyhez” – írta Sibelius, aki tényleg elkényeztet minket dallamokkal, úgy a kadenciával megszakított nyitótételben, mint az érzelgősséget nélkülöző lassútételben vagy a táncos fináléban. Három és fél évtizeddel később, 1939-ben ugyancsak egyetlen hegedűverseny született: Samuel Barberé. A tomboló tizenkétfokúság világában Barber dallamos, ritmikusan fantáziadús, harmonikus, hangszerelésében brahmsi, nem utolsósorban pedig komoly művet alkotott. Ez a komolyság, líraiság gyerekkorától fogva jelen volt művészetében, és még a hegedűverseny virtuóz zárótétele sem zökkentette ki ebből a karakterből. A hol lírai, hol népies nyitótétel után befelé forduló lassútétel következik, majd Sosztakovicsra és Prokofjevre emlékeztető groteszk és eleven finálé zárja a művet – végül kitörő ragyogással.