A román zeneszerző, George Enescu még csak tizenhat éves volt, amikor már négy tanulmánynak tekinthető szimfónia volt a háta mögött. Ezeknek a terjedelmes partitúráknak a színgazdagsága nagyon szépen visszaköszön nem sokkal később komponált vonósoktettjében, amelyben egyúttal az ellenpont világában való magasszintű jártasságáról is számot adott. Összegzett tehát mindent, amit addig a zeneszerzésről tanult, és az érett Enescuig előremutatva kijelölte saját későbbi útjának vonalát. Igen nehezen durálta neki magát a komponálásnak: már-már túl nagynak és nehéznek tűnt a feladat, amit kitűzött maga elé, ti. hogy Schubert Wanderer-fantáziájának mintájára egy négytételes szerkezetet építsen fel a szonátaforma elemeinek felhasználásával. Ebben az értelemben a nyitótétel egyfajta expozíciónak tekinthető, annak pedig nem is akármilyen: Enescu nem kevesebb mint hat különböző zenei témát mutat be a tétel során, amelyek a teljes darab alapját képezik. Ugyancsak exponálja a fenyegetően lüktető basszus-akkordokat, és külön hangsúlyt kap a lefelé ugró szext hangköz, amelyet először a vonósok unisono szólaltatnak meg. Az ellenpontban gazdag tételt rövid scherzo követi, amelyben ismét határozottan, néhol egyenesen erőszakosan válik unisonóvá, kromatikussá vagy épp disszonánssá a nyolc vonósszólam. A mozgalmasságot széles, rapszodikus dallammal érkező lassútétel váltja, amelyet az első tétel lüktető basszusával rokon ismétlődő akkordok kísérnek. Egy, a témák töredékeiből felépülő átvezetéssel érkezünk aztán a delíriumos keringő-fináléba, amelyben ismét összeállnak a korábban megismert zenei témák.