Km.: Džeraldas Bidva, Kelemen Barnabás (hegedű), Concerto Budapest, 

Bach – Busoni: 2. (d-moll) partita – Chaconne (Gidon Kremer átirata vonószenekarra)
Bartók: Szólószonáta, Sz. 117, BB 124
Csajkovszkij: C-dúr vonósszerenád, op. 48

Bach szólóhegedű-darabjai erős hatást gyakoroltak és gyakorolnak mai napig az őt követő zeneszerző-generációkra. A szonáták és partiták számos tétele közül is kiemelkedik a d-moll partita zárótétele, a híres Chaconne, amelynek ikonikus hangjai rendszeresen szólalnak meg önálló műsorszámként vagy ráadásként. A képlet egyszerű: variációk egy letisztult basszustémára. Csak hogy Bachnál több mint hatvan variációt találunk, amelyek néha mintegy hegedűszimfóniaként meghazudtolják, hogy a tételt egyetlen hangszer játssza. Talán ez a rétegzettség és összetettség ragadta magával a Bachért gyerekkora óta rajongó Busonit is, amikor saját harmóniáival dúsítva elkészítette azt a zongoraváltozatot, amely hangzásában már tényleg orgonára vagy nagyzenekarra emlékeztet. Nem csoda, hogy bő száz évvel később el is készült a zenekari változat – a kiváló hegedűművész, Gidon Kremer tollából. De a Chaconne Bartókra is nagy hatással volt: ezt a tételt vette alapul Szólószonátájának első, Tempo di ciaccona feliratú tételéhez. Utolsó befejezett művét Yehudi Menuhin rendelte és mutatta be. A szonáta második tétele egy összetett, de jól követhető fúga, majd egy szellős szövésű, derűs lassútétel következik Melódia címmel. A művet perpetuum mobileszerű finálé zárja. Ugyancsak a múltba nyúlt vissza Csajkovszkij, amikor Mozart stílusában szeretett volna szimfóniát írni. Majd inkább vonósnégyest. Végül a kettő között állapodott meg, és vonósszerenád született. A „Darab szonatina-formában” című nyitótétel után „Keringő” tölti be a tánctétel szerepét, majd az önállóan is népszerű „Elégia” után „temarusso”, vagyis orosz témára épülő finálé kerekíti le a szerenádot.