Ezerféle kép él bennünk Frank Zappáról, a kifürkészhetetlen, excentrikus rocksztárról, de ki is volt ő valójában? Alex Winter dokumentumfilmje a teljes ember bemutatására vállalkozik a Zappa-archívum sosem látott ritkaságainak felhasználásával.
Frank Zappa 1993-ban, 52 éves korában hunyt el prosztatarákban. Meglepően kevés dokumentumfilm készült az életéről, elsősorban azért, mert a családi archívum zárva maradt a filmesek előtt. 2015-ben viszont Alex Winter kitartó érdeklődésére az özvegy, Gail Zappa bepillantást engedett az életükbe: már gyógyíthatatlan beteg volt, amikor interjút adott a rendezőnek. Az azóta eltelt öt évben készült el a nemrég bemutatott nagyszabású portréfilm, a ZAPPA, amely kaleidoszkóp-szerű visszaemlékezés és őszinte tisztelgés a művész előtt.
Nyitójelenetnek az 1991-es prágai koncert felvételeit választja a rendező, a globális szupersztár képét bontja majd fel apró töredékekre és állítja össze új minőséggé a kétórás film végére. Milyen kár, hogy nem tudott a prágai fellépést követő budapesti koncertről,
Frank Zappa ugyanis 1991 június 30-án az orosz csapatok kivonulását ünneplő Budapesti Búcsún a Tabán színpadán gitározott utoljára
(vagyis nem Prágában), többek között Babos Gyulával és Szakcsi Lakatos Bélával zenéltek együtt. A film nézői ugyan ezt nem fogják megtudni, de szerencsére jó felvételek őrzik a koncertet.
A prágai jelenetek után egy különös helyen találjuk magunkat: mintha egy levéltárban bolyonganánk, a családi archívum hosszú sorai között vándorol a kamera, és a legkevesebb az, hogy meghökkennünk. Ez itt mind róla szól? És igen,
Zappa megszállottan dokumentálta az élet legapróbb rezdüléseit, mintha minden pillanatot az örökkévalóságnak szánt volna.
Baráti látogatások, beszélgetések, zenei projektek, grafikai, filmes munkák, családi anyagok szalagon, kazettán, analóg és digitális felvételeken professzionálisan mappákba rendezve sorakoznak a polcokon, így nem csoda, hogy az archívum átfésülése több mint két évig tartott a filmkészítés során.
Az ellentmondások emberét ismerjük meg a filmből, a zárkózott mégis rettenthetetlen „megmondóembert”, aki éles szemmel látja az őt körülvevő világot, és szembe mer szállni a zeneipar, a cenzúra, az oktatás és a politika visszásságaival.
Támadja a kiadókat, az MTV videókultúráját, a prűd szülői szervezeteket, nem is beszélve Reagan politikájáról.
Négy gyerekes családapaként nagy mókamester, a külvilág felé viszont furcsa imázst épít fel magának: mindent kifiguráz, zavarba ejt, mégis magával ragadó. Kétértelműség és irónia lengi körül és bizony ellenszenves is tud lenni, különösen az amerikai sajtóval volt nehéz dolga. Ő a jellegzetesen szabálytalan különc, ráadásul akárhogy is szépítenénk, mai szemmel nézve még szexista is volt. Vagyis összetett ember.
Kevesen barátkoztak vele, annál többen csodálták és inspirálódtak a közelében. Zenésztársai közül is többen nyilatkoznak a filmben, különösen Steve Vai gitáros szavai emlékezetesek, valamint Ruth Underwood ütőhangszeres fest róla mély és árnyalt képet. Valójában kevés érzéke volt az emberekhez, víziói kifejezésére „használta őket”, akárcsak a rock, a jazz, a blues, vagy a film műfaját: nem rockzenész volt tehát – sugallja a film – sokkal inkább avantgárd zeneszerző, a 20. századi zeneszerzők kvintesszenciája. Minden hatott rá, mindenből merítkezett.
A zenén keresztül kapcsolódott a világhoz, nem ivott, nem drogozott, kihagyta a hippimozgalmat és a feminizmust is - de nagy becsben tartotta Jimi Hendrix egyik gitárját, aki hozzá hasonlóan autodidaktaként kezdett zenélni.
Megszállott munkamániás volt, producer és üzletember, és mintha tudta volna, hogy kevés az ideje: 62 albumot adott ki életében, posztumusz 53 jelent meg eddig. Felfoghatatlan intenzitású tehát az életmű, amelybe szervesen illeszkednek a nyilvános megszólalások, a filmzenék és a klasszikus darabok is. Még megélhette, hogy művészetének lényegét egyre többen értik meg, és klasszikus kompozíciói is utat találnak a koncerttermekbe. Örömmel dolgozott együtt az Ensemble Modern kamaraegyüttessel, halála óta pedig a kortárs zenei kánon is befogadta.
Alex Winter rendező az álarc és valóság szétválasztására vállalkozik filmjében, apró emlékmorzsákból, mint törött porcelándarabokból ragasztja össze az egyszeri és megismételhetetlen személyiséget. A lineárisan felépített történetmesélés rendkívül gazdag vizuális anyaggal egészül ki mégis komoly odafigyelést igényel a nézőtől. Frank Zappa baltimore-i gyerekkora például bizarr élményeket rejteget, hiszen ki gondolta volna, hogy apja egy mérgező gázt gyártó háborús üzemben dolgozott, azon már meg sem lepődünk, hogy őt is érdekelte a vegyészet, hát még a bombakészítés.
A film végig vezet a korai zenei élményeken és hatásokon (Varèse, Sztravinszkij, R&B), bemutatja zenei formációit, filmes és grafikai munkáit, valamint családját, négy gyerekét, feleségét, és még láthatjuk az egykori Zappa-birtok eklektikus tereit is: stúdióját, hangszereit, korai szintetizátorait. Bár a zenei betétek a legrövidebbek a filmben, mégis a végére olyan érzésünk támad, mintha belátnánk Zappa páncélja mögé. Megsejtjük érzékenységét és megismerjük a ritka szabad emberek egyikét: aki képessé vált arra, hogy pontosan azt csinálja, amit akart.
