Október 14-étől a magyar mozik is műsorukra tűzik a ’80-as évek legendás norvég popcsapatáról szóló vadonatúj dokumentumfilmet, amely túlzás nélkül az egyik legjobban sikerült darab a zenés portrék műfajában. Egy olyan őszinte és hatásos alkotás, amit tényleg mindenkinek látnia kell.
A teljes életműveket áttekintő, zenei témájú filmek általában pátoszosok, hatásvadászok és hajlamosak szebbnek vagy épp sokkolóbbnak ábrázolni a történteket annál, mint amilyenek valójában. Gondoljunk csak az utóbbi évek olyan játékfilmjeire, mint a Freddie Mercury és a Queen történetét feldolgozó Bohém rapszódia, a Mötley Crüe életrajzi bestsellerje alapján készült The Dirt vagy az Elton Johnról szóló Rocketman.
Ezek jól megírt, színészekkel előadott történetek, amelyek bármilyen jók is, sosem tudják olyan tökéletesen visszaadni az adott kor szellemét és egy-egy előadó közelségét, mint egy dokumentumfilm. Tény, hogy az utóbbi műfajjal sokkal nehezebb nagyobb közönséget megszólítani, de ha az alapanyag jó, akkor igazából minden működik. Remek példa erre a Lady Gagáról készült "Gaga: Five Foot Two", a Jimi Hendrixről szóló azonos című portréfilm vagy a Nirvana frontemberének életével foglalkozó "Kurt Cobain: Montage of Heck" is.
A norvég banda karrierjét bemutató „a-ha: A film” legfőképp azért zseniális, mert kíméletlenül őszinte és végig nagyon emberi. Nem csupán egy 40 évre visszanyúló sztorit mesél el, hanem azt is elénk tárja, hogy az irigylésre méltó sztárok éppolyan esendőek, mint bármelyikünk, hogy a hírnév és a csillogás mögött is valódi, törékeny sorsok rejtőznek.
Egy történet három teljesen különböző karakterről - Magne Furuholmen billentyűsről, Morten Harket énekesről és Pål Waaktaar gitárosról - , akiket egyetlen közös cél vezérelt: hogy zenéjükkel meghódítsák a világot. 1985-ben, a „Take On Me” című slágerüknek és a hozzá készült, mára már ikonikussá vált animációs videoklipnek köszönhetően pedig ez sikerült is nekik.
De mi történik, miután valaki rögtön az első kislemezével eléri a csúcsok csúcsát? Válhat-e elismert művész egy tiniikonból? És hogyan éli túl egy zenekar, ha nem csak a zenei klíma változik meg körülötte, de még belső feszültségek és útkeresések is nehezítik a működését?
Thomas Robsahm és Aslaug Holm dokumentumfilmje igyekszik választ adni ezekre a kérdésekre, miközben olyan intim betekintést nyújt a kulisszák mögé, ami nem megszokott egy ilyen jellegű alkotás és egy ilyen kaliberű világsztár formáció esetén. Láthatunk konfliktust zenekari próbán, érzékelhetünk sértettséget tagok között a kreatív szerepeket illetően, és többek közt olyan erős mondatok is elhangzanak, mint az, hogy
ezt a zenekart sosem a barátság tartotta össze.
Az "a-ha: A film" végig leköt, egy pillanatra sem unalmas, akkor sem, ha a néző esetleg nem rajongója az együttesnek. Az viszont biztos, hogy a film megnézése után az első dolga lesz meghallgatni tőlük egy - vagy több - lemezt. Ugyanis, habár a világ erről hajlamos nem tudomást venni,
az A-ha mindig is sokkal több volt, mint „a banda, aki eljátszotta a Take On Me-t”. Ez a film pedig végérvényesen be is bizonyítja ezt.
