Lakatos Mónika már 1996-ban Ki mit tud? győztes volt, majd néhány év hallgatás után a Romengo énekesnőjeként ismerte meg a magyar közönség, a balladai hangvételű hallgatókat gyűjtő Romanimo című lemeze pedig már a világzenei toplistákon landolt. Mónika és férje, Rostás Mihály Mazsi elválaszthatatlanok. Huszonöt éve együtt élnek és dolgoznak, a zene is állandó az életükben. A dalok születéséről, az állandó összezártságról és az új Romanimo lemezről beszélgettünk, amin a hallgatók mellett már pergetők is lesznek.
Legtöbben úgy ismerik Mónikát és Mazsit, hogy utóbbi a beszédesebb, folyton bolondozik, ő foglalkozik a zenekarok sorsával és a fellépésekkel is. Móni pedig maga a dallam, de az életben csendesebb, visszahúzódóbb. Most mégis egymást kiegészítve meséltek arról, hogy mi történik a hétköznapokban, amikor a dalok születnek.
Mónika szinte mindig énekel, “amikor nehezebb időszakom van, sokat stresszelek, akkor kicsit elapad” - mondja. Ilyen szerencsére ritkán van. “Azért többnyire mi együtt vagyunk és ha főzőcskél vagy takarít, én pedig dolgozom a gépen, hallom, hogy miket dudorászik és gyorsan előszedem a gitárt. Ha megtanulom leszólózni a dallamot, a mozdulatokkal könnyebben megjegyzek mindent, mint magát a dallamot” - teszi hozzá Mazsi.
Ez az összedolgozás mindkettőjük szerint elengedhetetlen. Mónika sokszor nehezen idéz fel egy-egy születőben lévő dalt, így viszont biztosan megmarad. Arra az esetre pedig, ha mégsincsenek egy légtérben, ott van a születésnapra kapott diktafon. Ezzel akár vásárlás közben is lehet rögzíteni mindent. “Volt, hogy gyorsan elbújtam oda, ahol úgy tűnt, hogy nincsenek emberek. Ne gondolják, hogy milyen csudamadár ez itt, aki magában dalolászik!”
Van olyan is, hogy Mazsi talál ki valamit, megmutatja Móninak, és zömmel egyetértenek, a viták mindkettőjük szerint leginkább abból erednek, hogy Mónit vissza kell fogni. “Ő nagyon mélyérzésű énekes. Szeret erővel énekelni, én viszont nagyon szeretem azt is, amikor csak lágyan énekel. Szoktam is mondani neki, hogy ez nem dög, ez finom. Szeretem azt a hangját is, ami csak úgy folyik szinte. Van olyan hallgató, ami egyáltalán nem kívánja, hogy dög legyen.”
Abban is teljes közöttük az egyetértés, hogy addig, amíg nem hallottak valakit hallgatót énekelni, nem tudhatják, hogy tud-e egyáltalán énekelni. Ezek a balladák nagyon fontosak a cigányok életében. Előjönnek ugyan mulatás közben is, de nem tánc alá valók, legtöbbször mélyebb érzelmekről, a fájdalomról, bánatról szólnak, és minden énekes beleteszi a maga lelkét, saját stílusát a dalokba, ezért szinte sosincs ugyanolyan hallgató. Az ezzel szinte ellentétes pergető pedig csupa ritmus és improvizáció. Mónika szerint legtöbbször csak ritmushangszerekkel kísért “szöveg nélküli hablaty”. Táncra ösztönöz, ez az igazi mulatás.
Mivel a november 12-i koncerten már az új Romanimo lemez tematikáját követik, a hallgatók mellett lesznek a sokszor improvizációra épülő pergetők is, amik alatt Mónika sokszor azt énekli, amit éppen gondol, így a színpadon is tudnak új dalok születni.
A saját dalokon kívül erre a lemezre is kerülnek szép számmal olyanok, amiket családjuktól vagy a közösségtől tanultak gyerekkorukban. Igyekeznek minél több olyan hallgatót összegyűjteni, amik már eltűnőben vannak, alig emlékszik már rájuk valaki.
Egyikük sem szereti igazán visszahallgatni a saját lemezeket, de míg Mazsi inkább a spanyol zene rajongója, Mónika mindent meghallgat. “Ahogy mondja a Mazsi, hogy a nyálas, egyhangú, folyós dolgokat is meghallgatom, de ha minden ugyanolyan, azt nem szeretem. De szeretem például Sebestyén Mártát, a Meszecsinkát, ismerős körből is sokakat szoktunk hallgatni. Tényleg mindent meghallgatok. Például rockot vagy operát is szoktam vagy nótát, ha éppen az megy a rádióban, és hallgatok AC/DC-t is. A csöndet csak akkor szeretem, amikor nem jó valami, amikor elmélyedek a saját gondolataimban.”
Mazsi ezzel szemben imádja a csendet. Nem a magányra vágyik, de szereti, ha csak együtt vannak hárman a lányukkal. “Jó az is, ha tele van a ház, sokan szoktak itt lenni, de jó néha csak hármasban, és az is, ha csak egyedül vagyok. Olyankor szoktam rágyakorolni például egy olyan zenére, amit egyébként nem szoktunk hallgatni, vagy erősítővel játszom! Úgy érzem magam ilyenkor, mint egy gyerek, hogy egyedül enyém a ház és akkor csihi-puhi.“
Legtöbbször ugyanakkor együtt vannak, éppen huszonöt éve. A Holdvilág Kamaraszínházban volt akkor Mónika színész és énekes. “Hát nagyon énekelt. Én meg nagyon néztem” - mondja Mazsi, aki először kannásként állt be zenélni, aztán gitározott is, és ebből a nagyobb körből alakult ki az ötfős csapat, akikkel Móni 1996-ban a Ki mit tud? kategóriagyőztese lett. Azóta együtt dolgoznak, alakítják egymást, ismerik a másik minden rezdülését. Veszekedni nem szoktak, de Mazsi szerint “Móni úgy tud nézni, hogy azzal összeveszett a fél világgal is”.
És míg valóban Mazsi a beszédesebb, szerinte Mónikában van az az érték, amit érdemes megmutatni az embereknek. “A Romengo is Mónitól lett Romengo. Ha bármelyikünk - akár én is - eltűnik a zenekarból, akkor az nem tűnik fel, magunkat tudjuk pótolni, Mónit nem” - mondja. “Hát Mazsit sem lehet pótolni egy zenekarban sem! Ő a másik felem, azt szoktam mondani.”
Arra a kérdésre is egyöntetű a válasz, hogy boldog emberek-e: “Igen, hát persze. A nap 24 órájában majdhogynem együtt vagyunk. A munkánk, az egész életünk egy. Úgyhogy igen, boldogok vagyunk. Azt csinálhatjuk, amit szeretünk.”
Lakatos Mónika - Romanimo koncert a Müpa Fesztivál Színházban november 12-én 19:30-kor!
Jegyek válthatók itt!
