A Doktor Hekimoglu nem koppintás, hanem remake, és bár Dr. Gregory House alakját sikerült átültetni egy isztambuli kórházba, ami őt körülveszi, azt már a helyi szappanoperák harsány világából kölcsönözték.
Az már bevett gyakorlat, hogy a sikerfilmekből remake készüljön, azt viszont még szoknom kell, hogy ugyanezt egy sorozattal is meg lehet csinálni. Eddig inkább csak az alapötletet nyúlták le, majd hangosan fütyörészve úgy csináltak, mintha saját termékről lenne szó, a SuperTV2-n frissen bemutatkozott török Doktor Hekimoglu (2019) viszont tényleg egy az egyben másolja le az eredeti Doktor House-t. Hogy miért 7 évvel a sorozat vége után, az rejtély – talán ekkorra már olcsóbbak lettek a jogdíjak.
A török sorozatok nálunk jelenleg olyan pozícióban vannak, mint annak idején a brazil szappanoperák. Bizonyos csatornákon gyakorlatilag non-stop mennek, szinte lehetetlen egymástól megkülönböztetni, annyira egyformák, sokan egy percet sem tudnak belőlük végignézni, mások viszont gyakorlatilag függők, és sorra darálják az epizódokat, évadokat.
A Doktor Hekimoglu első blikkre sem a tipikus török sorozat,
már csak azért sem, mert nincs a címében olyan szó, mint „sors”, „szív” vagy „szerelem” – igaz, a cím része a márkának, és nem véletlen, hogy a H betű kiemelése a nyitó képsorokon pont ugyanolyan, mint a Doktor House esetében.
És nem csak a H betű stimmel, Dr. Ates Hekimoglu (Timuçin Esen) pontosan olyan, mint Dr. Gregory House. Ő is bottal jár, arany szívét pokróc természete rejti el, folyton vitában áll feletteseivel, akik egyszerre csodálják és rühellik, nem hajlandó betartani a szabályokat, ugyanúgy fiatal orvosok/rajongók csapata veszi körül, és szintén egyfajta házsártos orvos Sherlock Holmes-ként old meg rejtélyes eseteket, ahol ISZONYÚ NEHÉZ a tünetekből és a kórtörténetből kihámozni az igazi betegséget és annak okait. Ami azt illeti, ez egy jól kidolgozott, de nem túl bonyolult recept, amit könnyű lemásolni vagy reprodukálni, pláne, ha hivatalosan is megveszi hozzá az ember az engedélyt, és feltehetőleg megkapja hozzá a leírt alapkoncepciót. Akkor miben más a török House mint az amerikai House?
Kezdjük azzal, hogy Timuçin Esen tényleg jó választás volt a címszerepre, több okból is. egyrészt
önmagában is jól hozza a karaktert,
másrészt képes jól visszaadni Hugh Laurie modorosságait, a szemforgatást, a távozás közbeni hanyag „amúgy le vagytok szarva mind” visszaintést, és a többit, ami talán apróság, de fontos dolog. Azért is jó választás, mert NEM a török sorozatok eszköztárát hozza. A török szériák nekem elsősorban az eltúlzott, pocsék színészi játék, másrészt a hervasztóan fantáziátlan, mindig egyforma képi világ miatt nézhetetlenek, Esen viszont nem úgy játszik, mint egy sorozatszínész, mert ugye nem is az. Ő abszolút nézhető, ahogy a látványvilág is messze magasabb színvonalat képvisel, mint bármely török sorozat. És itt fogytunk ki a dicséretekből.
A makrancos orvos karakterét és az extrakülönleges eseteket leszámítva a Doktor House teljesen hihető és reális volt, a Doktor Hekimoglu nem az, és mégiscsak számít, hogy török szériáról van szó. Mert a jó pénzen vett formátum alá becsúszik a beidegződés és megfelelni akarás a helyi közönség igényeinek. A címszereplőt leszámítva a többiek játéka durván túlzó és didaktikus, mintha félnének, hogy valaki nem érti majd meg a cselekmény lényegét. A kórházigazgatót játszó Ebru Özkan, aki Megtört szívekből lehet ismerős, ugyanezt az iskolát nyomja, és ennek felel meg szinte minden, ami itt történik. És az eltúlzott gesztusok nem bírnak el kifinomult történetet, így a vizsgált esetek zöme olyan, mint egy szkeccs a Szeszélyes évszakok isztambuli verziójából. A narancssárga bőrű gazdag pasas esete röhejes, a kisfiától az asztmagyógyszert megvonó anyát nem is értettem, az alapeset, a tanárnő története, akinek furcsa rohamai és beszédzavara van még egészen rendben van.
Van egy rész, amikor MRI vizsgálatot készülnek elvégezni rajta, a nő meg érthető módon fél, az teljesen rendben van, bármely kórházi sorozatban megállná a helyét – de
nincs megoldás az epizód végével.
Én azt hittem, az orvosi sorozatoknál kimondatlan szabály, hogy minden esetet meg kell oldani a stáblista kezdetéig, de a Doktor Hekimogluval – a „g” a kiejtéskor néma! – nem ez a baj, hanem az, hogy az eredeti, jól működő formulát félig felülírja a török szappanoperák eszköztára és színészi játéka. Szerencsére csak félig. Egy dolog viszont zavaró: a török doki botja feltűnően rövid, láthatóan kényelmetlen a színésznek a használata - egy orvosnak tudnia kéne, hogy ez nem stimmel, még akkor is, ha csak "sorozatorvos".
Értékelés: 6/10
