Valamit nagyon tudott ez az L. Frank Baum. 1900-ban írt egy történetet egy kansasi kislányról meg a kutyájáról, akit a forgószél átrepített Óz birodalmába, hogy ott a sárga köves úton bóklászva összebarátkozzon egy oroszlánnal, egy madárijesztővel meg egy bádogemberrel, és legyőzze a gonosz boszorkányt. Ózról persze kiderült, hogy nem is varázsló, csak egy ügyes szélhámos, akinek nem is kell észt, szívet meg bátorságot adnia Dorothy barátainak - hiszen a Smaragdvárosba vezető úton százszor bebizonyították, hogy mindig is rendelkeztek ezekkel.

Mindenki ismeri Óz birodalmát a mesekönyvekből (bár mi, magyarok tévesen: Óz nem a varázsló, hanem a világ neve), így nem csoda, hogy az elmúlt 107 évben sok hollywoodi producer és rendező döntött a megfilmesítése mellett. Az első, még fekete-fehér Óz-film 1910-ben készült (ekkor már volt a könyvből színdarab és rádiójáték is), a következő évtizedekben pedig musicalként, animációs filmként és tévésorozatként is újjászületett L. Frank Baum klasszikusa.

A legújabb verzió a Trónok harca véres-mocskos fantasy világát gyúrta össze az eredeti mesével.

És nem is lett annyira rossz a végeredmény, köszönhetően hihetetlen vizuális képzelőerejű indiai csodarendezőnek, Tarsem Singh-nek.

Vizuálisan pont ugyanolyan erős ez a sorozat is, mint a rendező első, kultikus mozifilmje, A sejt című horror. Vagy a Zuhanás, amit nézve mindenkinek a retinájába égett a kékre mázolt házakkal teli indiai faluban ugráló, ébenfekete törzsi harcos. Ezek a harsányan elütő, mégis egymással harmonizáló színek az Emerald Cityt is végigkísérik.

Tényleg van valami hátborzongató szépsége annak, ahogyan egy vérpiros, tekergőző leplekbe bugyolált boszorkányt elüt egy rendőrautó egy hóval borított, vadregényes tájon - így indul ugyanis a Kansasból tornádóháton megérkező Dorothy története az ismeretlen, mégis ismerős mesebirodalomban.

Sajnos a káprázatos képek mellé nem igazán kapunk olyan sztorielemeket, amik az újdonság erejével hatnának. Az eredeti meseszereplők és helyszínek újrafazonírozásában sem brillíroztak annyira az alkotók, amennyire ez egy Tarsem Singh-kaliberű vizuálmágustól elvárható lett volna.

A Gyáva Oroszlánból például nagydarab törzsi harcos lett, aki annyira nem is gyáva (bár lesz még később egy oroszlánfejű lovagféle is, lehet ő az igazi Gyáva Oroszlán). Az új Madárijesztő pedig csak annyiban emlékeztet egy mezőn álló, szalmával kitömött figurára, hogy véresre verve és szalmába forgatva feszítették keresztre a semmi közepén. Toto pedig ezúttal nem egy idegesítő, vakarcs kis öleb, hanem egy jól képzett rendőrkutya (természetesen klasszikus K9-es német juhász, mint Kántor és Rin Tin Tin), aki a kiváló szimatával az újdonsült gazdájánál jóval hamarabb vesz észre dolgokat. Bár ezt sem használták ki annyiszor az alkotók, ahányszor lehetett volna.

Az viszont jó pont, hogy Dorothy itt már nem egy idegesítően naiv kislány, és nem is fakad dalra kétpercenként, mint a kis Judy Garland. Az új Dorothy egy egzotikus, Puerto Rico-i szépség (Adria Arjona), aki örökbefogadott gyerekként egy tipikus kansasi farmercsaládban nőtt fel, civilben pedig egy végletekig kizsigerelt kórházi dolgozó, akit persze, hogy akkor kap fel a forgószél, amikor végre találkozik az igazi anyjával... Valószínűleg sokkal több köze van Óz földjéhez, mint azt gondolná, de ebből egyelőre nem sokat mutattak meg a készítők.

Ez már tényleg nem Kansas, inkább a szegény ember Westerosa.

Nagyjából így lehetne összefoglalni a sorozatbeli Óz birodalmát. Az mindenképpen dicséretes, hogy az eredeti regény boszorkányait itt nem vasorrú operettbanyákként ábrázolták, hanem feslett erkölcsű, kihívóan vonagló bűbájosoknak, akiknek még saját bordélyháza is van.

Óz varázslója sem az a kedélyes mutatványos, mint akit a korábbi feldolgozásokban láttunk, inkább egy hatalommániás zsarnok, aki be van tojva mindenféle homályos, Örök Fenevaddal kapcsolatos jóslatoktól, és a birodalmába érkező idegenekről, ezért lelkifurdalás nélkül elvágná Dorothy torkát, ha összetalálkozna vele. Saját magát varázslónak nevezi ugyan, de már a pilotban is kiderül, hogy nemigen ért a mágiához. Annál inkább az ármánykodó boszorkányok egymás elleni kijátszásához, és a Verne-regényeket idéző, fogaskerekes-kallantyús kütyükhöz.

A karaktert Vincent D'Onofrio alakítja, aki jóformán az egyedüli ismert színész a sorozatban, és még nyári Mikulásnak öltözve is látványosan lejátszik mindenkit a képernyőről.

A méregkeverő boszorkányokkal és smaragdpáncélos lovagoknak nevezett, kőszívű zsoldosokkal teli világ igen izgalmas, a színészi játék csapnivaló. A sztoriban is több egyelőre a sejtetés, mint a konkrétum. Ez azért nem túl jó ómen egy duplarészes pilot esetében, ahol elvileg jutna idő minden fontosabb szereplőre, hiszen nem árt azért, ha megkedveli a néző a főhősöket. A klasszikus Óz-toposzok újragondolása sokszor nagyon blőd, máskor viszont kifejezetten ötletes (például hogy miért épp sárga a sárga köves út). Sajnos a Bádogember még nem került elő, úgyhogy csak reménykedni tudok, hogy ő lesz a korábbi előzetesekben felvillantott, óraműmeghajtású, steampunk lovag.

Viszont még így is lényegesen jobb lett a végeredmény, mint James Franco giccses blockbustere, az Óz, a hatalmas a  vagy Zooey Deschanel 2007-es tévésorozata, a Tin Man. Ráadásul nekünk, magyaroknak különösen jól eshet, hogy a spanyolországi helyszínek mellett nálunk is forgatott Tarsem Singh stábja - még ah egyelőre nem is ismerhettünk fel semmilyen budapesti helyszínt.

Értékelés: 6/10