Szép dolog a sok pénz, a csillogás, az, hogy tisztelnek és előre köszönnek az összes bárban, de a végén vagy elásnak valahol a legjobb haverjaid, vagy spicli leszel, tanítja nekünk Scorsese mester a Nagymenőkben!
A Nagymenők (1990) története nem fikció! Henry Hill (Ray Liotta) létező személy, és bár a neve nyilván nem utal erre - félig ír, félig szicíliai származású -, de az olasz maffia egyik középszintű játékosa volt a maga idejében. Történetét Nicholas Pileggi írta meg, és annyira jól sikerült a könyve, hogy Martin Scorsese, aki korábban ünnepélyes ígéretet tett, hogy az Aljas utcák (1973) után nem csinál több maffiafilmet, telefont ragadott, és felhívta az írót, hogy elmondhassa neki, egész életében egy ilyen könyvet szeretett volna megfilmesíteni. Mire Pileggi azt válaszolta, egész életében egy ilyen telefonhívásra várt! Hát nem jó történet? Ráadásul igaz is, és így született meg minden idők egyik legjobb és leghitelesebb maffiafilmje!
A történet az 1950-es években kezdődik, amikor Henry még csak egy 13 éves kamasz, aki vágyakozva figyeli a szemközt lakó, sokak által a legnagyobb tiszteletben tartott maffiózó, Jimmy Conway (Robert De Niro) fényűző életét. A fiút, aki mindig is közéjük vágyott, könnyen elcsábítja a gengszterek világa, és egy napon a helyi keresztapák családjának szolgálatába áll. Ugyanekkor csatlakozik a csapathoz a Henryvel nagyjából azonos korú, így még könnyen befolyásolható Tommy DeVito (Joe Pesci), akivel a bajtársiasság jegyében és a nagymenők árnyékában gyorsan beletanulnak a szakmába. Néhány hónap sem telik el, és Henryt, akit maga Jimmy vezet be a könnyen szerzett pénz és a brutalitás világába, egyre többen előre köszöntik az utcán, és név szerint ismeri a legjobb bár ajtónállója. Az újdonsült gengszterek gyorsan profikká válnak, és hozzászoknak a vérrel áztatott, ám annál fényesebben csillogó gazdagsághoz, sőt, még egy olyan melót is megcsinálnak, amely révén örökre beírják magukat a történelemkönyvekbe. Egy napon azonban Henryt válaszút elé állítja az alvilágban folytatott halálos küzdelem; az erőszak és a gyanú végleg elválasztja őt a családjától.
A Nagymenők legfőbb vonzerejét az adja, hogy nem egy nagy akciót mutat be, hanem egy életmódot. A maga 140 percével tulajdonképpen komótosan, de mégis végig izgalmasan mutatja be, hogyan nyel el valakit ez az élet, miként veszíti el valaki a tartását és erkölcseit – beleértve magát a főhőst is. Merthogy Henry Hill messze nem egy jófiú, aki rossz társaságba került, saját rossz döntései vitték arra az útra, amelyről nagyon nehéz visszatérni, olyan emberekkel vette magát körül, akik az egyik pillanatban a legjobb cimborái, a másikban a halálos ellenségei, akik szemrebbenés nélkül végeznének vele. És itt jön a képbe Joe Pesci. Ő itt mutatta meg igazán, mennyire vérfagyasztóan hiteles pszichopata gengszterként, és még az sem zavart senkit, hogy az általa alakított Tommy DeSimone – pár nevet természetesen megváltoztattak - a valóságban egy magas és tagbaszakadt fickó volt. A híres jelenet, ahol DeSimone kérdőre vonja azt a szerencsétlent, aki viccesnek tartja őt, részben megtörtént a fiatal Pescivel is, Scorsese az ő hatására tette bele a sztoriba. A színész ezzel az alakításával elnyerte az Oscart, amit minden idők második legrövidebb Oscar-beszédével köszönt meg. Ezt utólag azzal magyarázta, hogy meg se fordult a fejében, hogy nyerhet, így beszéddel sem készült.
