Amerika számára a már megnyertnek hitt iraki háború keserű kiábrándulás volt, a hazatérő veteránok pedig olyan testi és lelki sérülésekkel küzdenek, amiket szinte lehetetlen feldolgozni. Erről mesél A bátrak hazája (2006).
2003. május elsején az akkori amerikai elnök, George W. Bush a Perzsa-öbölben horgonyzó USS Abraham Lincoln anyahajó fedélzetén ünnepélyes beszédet mondott, amelyben bejelentette, hogy az Irak elleni hadjárat befejeződött. Korai volt az optimizmus: a katonai hadjárat valóban lezárult, az úgy nevezett békefenntartás azonban, amire az Egyesült Államoknak nem is voltak kidolgozott tervei, sokkal nehezebbnek és véresebbnek bizonyult, mint amire számítottak. A „felszabadított” lakosság szívós ellenállása, a többnyire láthatatlan ellenség folyamatos támadásai, a bajtársak elvesztése és az ettől egyre frusztráltabb amerikai katonák által sorozatban elkövetett atrocitások egy egész generációt nyomorítottak meg.
Az Irakból hazatérő veteránok sokszor testileg és lelkileg is megnyomorított roncsok maradtak, miközben az a hadsereg, amely a felfegyverzésükre dollármilliárdokat költött, nem volt felkészülve arra, hogy miként segítsen nekik, a társadalom többsége pedig a hangzatos „Köszönjük, hogy a hazát szolgálta” szófordulaton túl nem igazán foglakozott velük. Nem csoda, hogy az amerikai katonák harcáról, majd hazatérésük utáni életükről oly sok film készült – és ezek közül az egyik legelső volt a 2006-os A bátrak hazája, amely egy kis egység történetét meséli el, akiket közvetlen hazaindulásuk előtt küldenek egy utolsó küldetésre. Egy közeli faluba kell gyógyszereket vinniük, amikor a konvojon rajtaütnek a felkelők: az első járművet vezető katonanő az egyik kezét veszíti a rakétatámadásban, az ezt követő tűzharcban többen is elesnek, van, akinek a háta sérül meg, van, aki tévedésből megöl egy civil asszonyt, és van, akinek a karjai között hal meg a bajtársa.
Ezt kell feldolgozniuk hazatérve, a sérülteknek a kezeléseket, a rehabilitációt, a katonai adminisztrációval való küszködést – ha nem a megfelelő kategóriába sorolják a sérülést, nem térítik meg a kezelést és/vagy nem jár a katonai rokkantnyugdíj -, és újra munkába kell állniuk, ha még megvan a munkájuk. A legnehezebb azonban újra normális emberként élniük az átéltek után, és újra a családjuk tagjává válni, akármilyen furcsán is hangzik ez így. Az elsősorban producerként ismert rendező, Irwin Winkler (A hálózat csapdájában, Az élet háza) inkább a hazatérés utáni részre koncentrált, de az ezt megelőző akció, illetve a katonák életének bemutatása is hatásosra sikerült, de a meglehetősen komorra, sőt, néha nyomasztóra sikerült filmet a színészek viszik el. Samuel L. Jackson persze mindig jó, de most egy kicsit árnyaltabb alakítást nyújt, a rendszerint vígjátékokban szereplő Jessica Bielnek pedig végre egy komoly szerep jutott, a rapper 50 Cent is megvillanthatta, mit tud színészként, de Christina Ricci, Brian Presley és Chad Michael Murray is egyformán jók.
