Ebből a randiból azért sok lesz a kétszáz

A sorozat női szemmel

Miközben a férfiak párkeresési-szerelmi problémáit tárgyaló Válótársakból már három évad lement, eddig nem volt olyan magyar gyártású sorozat, ami kizárólag a nők hasonló jellegű gondjaira koncentrált volna. S mivel a szexista poénokban tobzódó Válótársak nőábrázolása hagy némi kívánnivalót maga után, nagyon hiányzott már egy széria, amely egy olyan hétköznapi nőről szól, aki nem feltétlenül tökéletes, sem kívül, sem belül, és ugyanolyan problémákkal küzd, mint bármelyikünk.

Hogy az egyedülálló harmincasoknak napjainkban nagyon nehéz ismerkedniük, hiszen jó esetben szinte egész nap dolgoznak, és már elmúltak a vad húszas éveik, amikor szórakozóhelyekre jártak csajozni/pasizni, létező probléma. S habár a 200 első randi alapszituációja – miszerint Luca, a főhősnő, nem azért akar megismerkedni élete szerelmével, mert az ember társas lény, és szerelem nélkül nem lehet élni, hanem mert az anyukája biztos benne, hogy nem bír összeszedni egy épkézláb pasit a húga esküvőjéig hátra lévő 9 hónap alatt, ezért fogadást kötnek – meglehetősen erőltetett, kiindulási alapnak még jó lehet.

De a sorozat sajnos a kelleténél sokkal jobban emlékeztet a kvázi párdarabjának tűnő Válótársakra, így nagyjából itt is ugyanazt kapjuk, csak pepitában (női verzióban). Hamis és sterilen ábrázolt környezettel a háttérben, csodás drónfelvételekkel megtámogatva előadott kabaréjelenetek egymásutánját, egy csetlő-botló, esendőnek bemutatott, de valójában nagyon is megdizájnolt főhősnővel a középpontban. Az eddig (a napi széria első hetében) látott randevúk lélektanilag és szociálpszichológiailag teljességgel hiteltelenek, inkább csak a karikatúráját adják bármilyen társas eseménynek, és mintha semmit nem akarnának mondani az alapproblémáról, azon túl, hogy milyen ciki tud lenni egy vakrandi.

További probléma, hogy a 200 első randinak nagyon rossz a ritmusa, és a játékidő hosszát sem gondolták át. A nettó (reklámok nélkül) 45 perces epizódok kellemetlenül hosszúnak tűnnek, rengeteg bennük az üresjárat, és gyakran csak egy-egy fontosabb esemény történik bennük (mondjuk egy randi), de van, hogy az sem, csak például annak ecsetelése, hogy a főhősnőnek majd (a következő részben) lesz egy randija.

Sokkal többet kellett volna használni a vágóollót az olyan jelenetekben, amikor például egy egyszerre vicces és kínos szituációt mutatnak be egy templomban (az örömanya barátnője és az eskető pap túl közelről ismerik egymást), és magán a csattanón kívül még a templomig vezető autókázást is megnézhetjük. Az olyan képsorokat meg úgy, ahogy van, ki kellett volna vágni, mint mikor Luca és a húga elmennek ruhát vásárolni Luca randijára (a ruhapróbálós jelenet már húsz évvel ezelőtt is elcsépelt volt).

De azért van olyan is, ami jól működik a 200 első randiban. A színészek (a főszerepben Gáspár Katát láthatjuk, mellette olyan nevek jelennek meg, mint Pápai Erika, Trokán Péter, Szerednyey Béla, a fiatal tehetségek közül pedig Mészáros András, Simon Zoltán, Sárközi-Nagy Ilona, Járai Máté vagy Bohoczki Sára) egytől egyig remekelnek, és a mellékfigurák közt nagyon jól eltalált karaktereket találunk.

Luca édesanyjának legjobb barátnője, a kikapós Olga, a főhősnő legjobb barátja, Bence, a meleg rádiós, Adél, a rádió keménykedő főnöknője vagy Pepe, a lökött recepciós nagyon jól vannak megrajzolva – a rossz hír viszont, hogy a hozzájuk kapcsolódó cselekményszálak mind sokkal érdekesebbek, mint magáé Lucáé. Különösen az Olga és Luca édesapja, a Szerednyey Béla által alakított Géza közt alakuló lamúr, illetve az Adél és a szintén a rádiónál dolgozó Lucát a rovatából kitúró új kolléga titkos viszonya izgalmas. Sajnos sokkal izgalmasabb, mint hogy mi vár még Lucára a (belegondolni is rossz) további 198 béna első randi során. (Vajda Judit)

Ítélet: 5/10

Itt a magyar Szex és New York, de szex és New York nélkül

A sorozat férfiszemmel

Egy hete robbant be a semmiből a Viasat új, naponta jelentkező vígjátéksorozata. Igaz, robbanás helyett ez inkább csak egy kis pukkanás volt, így sajnos egyelőre még mindig nem beszélhetünk tévés aranykorról Magyarországon. A vígjáték eleve az egyik legnehezebb műfaj. Még a veterán színházi és tévés színészeinkkel is könnyen átcsúszhat a dolog olyasféle harsány és ócska ripacskodásba, mint amilyen a Família Kft. vagy a Pasik volt korábban (ezeknél én például nagyon ritkán tudtam nevetni akkor, amikor felharsant a konzervröhögés). De az amerikai sitcomok szolgai másolata sem volt korábban túl sikeres recept, lásd az Egy rém rendes család Budapesten csúnya buktáját, vagy a két vérszegény Jóbarátok-koppintást, a Teát és a Limonádét (utóbbiban még az egyik főszereplő is a közönségkedvenc Rachel magyar hangja, Kökényessy Ági volt).

A 200 első randi gegcsapata ráadásul azzal is a nehezített pályát választotta, hogy nem a magyar rögvalóságból táplálkozó, kicsit életszagú, kicsit prosztó poénokat durrogtatta el, mint a Munkaügyek vagy A mi kis falunk. Inkább megpróbálták a Szex és New York mintájára felépíteni a sorozatot: legyen egy olyan harmincas nő a főszereplő, akinek menő munkahelye van, menő kollégákkal, és tulajdonképpen azért kapja a fizetését, hogy a magánéletét szórakoztató formában kiteregesse a nagy nyilvánosság előtt.

A rádióstúdió, mint központi helyszín szuper választás, hiszen a menő rádiósokat mindenki ismer – ha Howard Stern nevével nem is találkozott korábban a Viasat nézőközönsége, azért Csiszár Jenőről, Sebestyén Balázsról, vagy a Boros-Bochkor-párosról biztosan hallott már. Róluk tudni lehet, hogy minden egyes nap rengeteg melót raknak bele abba, hogy pár órán keresztül a világ legszórakoztatóbb figurái legyenek, máskülönben a hallgató elteker máshová. A rádiózás tehát átélhető közeg az átlagnézőnek is, szemben mondjuk a vájárok vagy a szörfoktatók mindennapjaival. Ráadásul egy rádióstúdióban általában nem is rohangál annyi ember, mint mondjuk egy újság szerkesztőségében, vagyis egy ilyen helyen meghittebb, családiasabb közeget lehet kialakítani a történethez.

Az alaphelyzettel és a miliővel nem is volt különösebb gondom, és a színészi játékába sem nagyon tudnék senkinél belekötni. Sőt, kifejezetten örültem annak, hogy a Viasat visszahozott a képernyőre olyan tévés veteránokat, mint Trokán Péter és Szerednyey Béla, akiket a '80-as években, a Szomszédok és a Linda idején az egész ország ismert és szeretett! Leginkább a közös jeleneteikben brillíroznak, ahol ugye ugyanannak a nőnek a jelenlegi férjét és az exét alakítják.

Ami viszont nagyon nem tetszett az eddig megnézett részekben, az az egyes epizódok hosszúsága volt. Egy napi sorozat epizódjainak szerintem nem lenne szabad 25 percnél hosszabbnak lennie, főleg ha vígjátékról van szó, ahol nincs helye az üresjáratoknak, folyamatosan nevettetni kell a nézőt, gyomrozni a rekeszizmait. Itt viszont azt éreztem minden résznél, hogy volt 4-5 jól kidolgozott poén, helyzetkomikum és fordulat, de az alkotók ezt kevesellték, ezért felhígították az egészet egy rakás sületlenséggel, kínos marhasággal és lejárt szavatosságú faviccel. Ráadásul arcpirítóan sok műfaji klisét durrogtattak el: ha valaki látott már kettőnél több romkomot, minden harmadik jelenetnél előre tudni fogja, mi fog történni (ezt csak álmodta a főhősnő, biztos, hogy egy béna nyikhaj lesz a megbeszélt bordó ingben, nem a herceg fehér lovon, és társai).

Az azért túlzás, hogy tűkön ülve fogok várni minden egyes új részt, de ha épp a 200 első randi megy majd a tévében, ha benyomom háttérzajnak, valószínűleg nem fogok átkapcsolni máshová. (Szűcs Gyula)

Ítélet: 6/10