Torpedó

Dévényi Tibi bácsi legendás telefonos műsorát sok mindennel lehet vádolni, az viszont elvitathatatlan, hogy műveltség és intelligencia szempontjából semmilyen formában nem diszkriminálta a játékosokat. Anyagi helyzet alapján annál inkább, de a szerkesztők védelmére szóljon, hogy ebbe sem vegyült sok tudatosság. Tudniillik csak hónapok elteltével kezdték gyanítani, hogy egyes képmagnóval rendelkező harácsolók rögzítik, majd visszajátsszák a játék kezdeti részét, mikor is a virtuális táblán egy fél másodpercre felvillan a nyeremények lelőhelye. Így aztán rideg sportszerűtlenséggel csaphattak le a Keravill-kedvezményekre, betétkönyvekre, színes tévékre, vagy ha nem elégedtek meg egy felejthetetlen ócsai wellnesshétvégével, akár külföldi utakra is.

Elektor Kalandor

Az Elektor Kalandor forradalmi újítást jelentett a telefonos játékok történetében, ugyanis a játékosok végre nem a tone üzemmódba állított telefon nyomógombjával, hanem saját otthoni konzoljukon szerencsétlenkedhettek Super Marióval az egész ország szeme láttára. Mindez azonban aligha maradt meg a köztudatban, szemben azzal, hogy Tibi bácsi vízvezeték-szerelőnek öltözött csehszlovák chippendale-fiúként bíztatta a telefonálókat a játékbéli teknősök elleni ádáz küzdelemre. Nem csoda hát, hogy a műsorvezető szuggesztivitásának köszönhetően a nyeremények is a feledés homályába merültek, pedig a játékosok a polaroid fényképezőgép mellett potya családi vacsorára, vagy akár egy párizsi Disneyland-útra is szert tehettek.

Mindent vagy semmit

Bár a Mindent vagy semmit nem volt több az amerikai Jeopardy hazai mutációjánál, a 90-es években kétségkívül a műveltségi vetélkedők non plus ultrájának számított. A kereskedelmi tévék ekkoriban még nem érezték szent küldetésüknek, hogy a nézők IQ-ját a bojtosúszójú halak szintjére redukálják, így csak könnyed MLM-es manírokkal érzékeltették, hogy ők bizony mégis csak reklámok oltárán áldoznak. A beépített ügynök pedig Brunner Márta volt, aki két versenyszám között megpróbálta rávenni a nyerésre álló játékost, hogy pontjait derékmelegítő termotasakra, egy marmonkanna motorolajra, egy karton tejre vagy éppen - a magyar strandpapucs- és mackófelső-kultúrát öregbítendő – Budmil-utalványra váltsa.

Zsákbamacska

Ha a 90-es években létezett kulturális antitézis a Mindent vagy Semmit című műsorral szemben, az kétségkívül a Zsákbamacska volt. A Torpedóhoz hasonlóan Rózsa György műsorától sem vitathatjuk el a színtiszta esélyegyenlőség tényét: egy irodalomtörténésznek pontosan annyi sansza volt helyes válaszokat adni, mint annak a középkorúnak, akinek a Gőgös Gúnár Gedeon volt az utolsó könyvélménye. Rossz válasz esetén pedig hiába vártuk, hogy egy négytonnás lengőteher zuhanjon az illetőre, megúszta annyival, hogy egy amorf plüssmacska társaságában távozott. A készpénzes borítékokkal csencselő műsorvezető ugyanakkor furmányos módon próbálta megakadályozni, hogy a szerencsés nyertes egy videóállványnak álcázott porfogóval, egy raklapnyi Bioponnal, fotóalbum- és képkeretszettel, vagy egy snájdig termékbemutatós jutalomkarórával távozzon. Ám aki nem hagyta magát megvesztegetni, még egy mediterrán utazásra is jó eséllyel pályázhatott. (És ha még ezen felül is szerencséje volt, a korabeli utazási irodák a hazaútjáról is gondoskodtak.)

Szerencsekerék

Ismeretek és képességek igénybevételének szempontjából a Szerencsekerék valahol félúton volt a Zsákbamacska és a Mindent vagy semmit között: esetében a „műveltségi vetélkedő” titulus aligha állta volna meg a helyét, de ugyanilyen helytelen lett volna interaktív szerencsejátékként definiálni. Talán ennek az átfedésnek köszönhette, hogy a korszak legnépszerűbb vetélkedőjévé avanzsált. Ami pedig a nyereményeket illeti, egy ankarai zugbazár kínálatában is találkozhattunk egységesebb felhozatallal: a bőrkötésű Mikszáth-kötetek, a Hélia-D utalvány, a porszívó, a konyhai robotgép, az üres videókazetta-kollekció, a digitális és analóg ébresztőóra mellett talán a légvédelmi sziréna, a szecskavágó, a tökgyalu és a kiselejtezett Lenin-mellszobor sem keltett volna feltűnést.