Egy összeszokott baráti társaság ezúttal egy új társasjátékot próbál ki, az emberrablást, csakhogy nem tudják, hogy ez nem játék, amíg meg nem lőnek valakit.
Az Éjszakai játék (2018) cím nem rejt zsákbamacskát: a történet egy társaságról szól, akik szeretnek esténként összejönni és társasjátékozni. Aztán belép a képbe hősünk, Max (Jason Bateman) szupergazdag és szupermenő bátyja (Kyle Chandler), aki, mivel mindig is überelni akarta testvérét, a most mutasd meg vagy a szópóker helyett egy sokkal izgalmasabb játékot ajánl szupercool házában: emberrablásosdit. Csakhogy mielőtt megérkeznének az erre felbérelt hivatásosok,
betoppan két igazi bűnöző, és már viszik is magukkal a bátyust.
Eltart egy darabig, míg a társaságnak leesik a tantusz, mi is zajlik valójában, de becsületükre legyen mondva, akkor sem lépnek vissza, amikor megtudják, hogy nem babra megy a játék – igaz, még ekkor sem tudni, mi igazi és mi nem.
És mi sem tudjuk, mi igazi és mi nem, de nem ez a lényeg, hanem az, ahogy itt mindenki ezerrel pörög, amitől elképesztő energiája van a filmnek. A már rutinos forgatókönyvíró-rendező páros Jonathan Goldstein és John Francis Daley tudják, mikor kell hirtelen mindent megállítani, mikor működik az, ha csak bután bámulnak hőseink, mikor vicces a kínos csönd és mikor kell feltekerni a tempót. És amikor felpörögnek a dolgok, az rendszerint a Max feleségét játszó Rachel McAdamsnek köszönhető. Ő ebben a legjobb, ez az igazi műfaja, még akkor is, ha zseniális volt a Spotlight - Egy nyomozás részletei halálosan komoly szerepében:
vicces, cuki, olyan, mint egy Duracell nyuszi,
ahogy Jason Bateman is hozza a már védjegyévé vált kissé pipogya, de kedves átlagembert - bár ő is tud véresen komoly lenni, de ezzel nincs semmi baj.
Pláne úgy, hogy akadnak mellékszereplők, akik erre rá tudnak tenni néhány lapáttal, mint a szomszéd rendőrt játszó, kissé téglafejű Jesse Plemons, aki balfék létére képes bárkit másodpercek alatt beparáztatni, vagy Billy Magnussen az üresfejű playboy szerepében, aki mindent elhisz, amit az interneten írnak, aztán még az is kiderülhet, hogy ez nem is olyan nagy ostobaság. Szóval vannak itt jól kitalált karakterek, jó színészek és ütős poénok,
ráadásul nincsenek igazi tabuk,
ami nem jelenti azt, hogy öncélú polgárpukkasztásról lenne szó, csak kihozzák a maximumot abból, ha véletlen átlövik valakinek a kezét – egy ilyen helyzetből meglepően sok poént lehet kihozni, pláne, ha bedobunk a pakliba egy hófehér kiskutyát is. Ráadásul ezek szerethető figurák, még akkor is, ha néha kissé bevadulnak.
