Aranyélet, 3. évad

Habár sokan felhördültek a magyar HBO gyártásában készült sorozat utolsó szezonjának túlkapásait látva, mi nagyon szerettük Miklósiék egyre életveszélyesebbé váló kalandjainak záró évadát is. A harmadik évadra ugyanis az Aranyélet annyira húsba vágóan hiteles lett, olyan tűpontosan ábrázolta a mai magyar valóságot, hogy simán elnéztük neki a (SPOILER!) kutyatetemmel való verekedést, az elvetemült gyilkossá váló szende kislányt és a szülős jelenet válogatott borzalmait is. (Anti)hőseink ezúttal a bűnözés után (mellett) a politikának az alvilághoz rémisztően hasonlító világában merültek el, és vergődésüket elképesztően izgalmas volt figyelni, hiszen végig kétesélyes volt, hogy bukás vagy győzelem vár rájuk – sőt még abban sem lehettünk biztosak, hogy egyáltalán mindenki túléli-e a kis kalandozást.

Bizalom

A Bizalom hajszálra ugyanazt a témát dolgozza fel, mint Ridley Scott nagyjátékfilmje, A világ összes pénze – és az összehasonlításból bizony a sorozat kerül ki győztesen. Ami nem a véletlen műve, hiszen az alkotás legtöbb epizódját Danny Boyle rendezte, az ötletgazda a direktor állandó forgatókönyvírója, Simon Beaufoy volt, a főbb szerepekben pedig olyan színészeket láthatunk, mint Donald Sutherland, Hilary Swank vagy a mostanában a pályáján szériákkal új fejezetet nyitó Brendan Fraser. Az olajmágnás J. Paul Getty 17 éves unokájának 1973-as elrablását ábrázoló Bizalom nemcsak korrajznak kitűnő, de elképesztően erős színészi játékkal mutatja be a karakterek viszonyát, miközben az emberrablós sztori primer izgalma mellett az is megragadó, hogy az alkotók nem félnek a kísérletezéstől (az egyik epizódot például az egyik mellékfigura meséli el, a kamerába beszélve).

C.B. Strike

A BBC sorozatának az volt a nagy szenzációja, hogy a Harry Potter-szerzőként ismert J.K. Rowling álnéven írt, összefüggő krimiregényeit adaptálta kisképernyőre. A Kakukkszó, a Selyemhernyó és a Gonosz pálya középpontjában egy Cormoran Strike nevű, jelenleg magánnyomozóként tevékenykedő háborús veterán, illetve csinos és talpraesett asszisztense, Robin áll – na meg az általuk közösen megoldott, borzalmasabbnál borzalmasabb bűnügyek. A tévés verzió pedig csaknem tökéletes adaptáció lett: nagyon jó a ritmusa, kifejezetten pörög, ugyanakkor részletes, alapos, azaz nem hagy ki a regényekből fontos, csakis nélkülözhető dolgokat. A főhősök pedig hajszálra olyanok, mint amilyennek a regény lapjait olvasva elképzeltük őket.

Éles tárgyak

Szintén regényadaptáció az Éles tárgyak, amely a Holtodiglan és a Sötét helyek írója, Gillian Flynn első könyvének feldolgozása. A minisorozat főhőse egy Camille Preaker nevű riporter, aki hazalátogat szülővárosába, egy Wind Gap nevű, Missouri-beli porfészekbe, mivel ott egy 13–14 éves lányokra vadászó sorozatgyilkos garázdálkodik. A csodálatos Amy Adams főszereplésével készült alkotás legfeltűnőbb hatáseleme a nagyon lassú tempó és a szinte tapintható atmoszféra, ami egyrészt a déliesen széteső, posványos, megfoghatatlan, nyúlós, szétcsúszó közeget takarja, ahol mintha mindenki alva járna, másrészt a „hamarosan még valami történni fog” visszafojtott érzését és fullasztó légkörét közvetíti. Az Éles tárgyak ezért – és az egyéb hasonlóságok miatt – abszolút kiérdemli „a női True Detective” címet.

Az ifjú Sheldon, 2 évad

Az Agymenők előzménysorozataként/spin-offjaként készült sitcom folytatásának legnagyobb erénye, hogy az első évadhoz képest semmit sem csökkent a minősége – sőt az alkotók több szempontból még emelni is tudták a tétet. A szériát az első évad alapján a világ legszomorúbb vígjátéksorozatának neveztük, hiszen valójában a fiatal, többgyerekes anya, Mary és fia, a 9 éves minizseni, egyúttal fekete öves különc, Sheldon drámája, miközben a poénforrást inkább a vicces mellékalakok, a család fennmaradó tagjai szolgáltatják. Mindez a második évadban odáig fejlődik, hogy az önismétlést elkerülendő Sheldon tökéletessége helyett ezúttal egyrészt gyakran emelik ki, hogy ő sem tud mindent, nála is van okosabb, másrészt pedig tágítanak a fókuszon, és van, hogy a címszereplő a háttérben marad, és egyéb karaktereket emelnek ki. Ezzel együtt Az ifjú Sheldon továbbra is az, aminek az elején megszerettük: egy nem pont a fergeteges poénokkal taroló, de derűs, csupa szív és emberi széria.

Kemping

A Csajok szülőanyjaként ismert Lena Dunham idén ezzel a sorozattal tért vissza, ami az azonos című brit sitcom remake-je. A könnyed ujjgyakorlatnak számító mű közel sem olyan fajsúlyos, mint a Csajok volt, de így is öröm volt nézni – főleg mivel olyan, tévében ritkán látható mozisztárok szerepeltek benne, mint Jennifer Garner vagy Juliette Lewis. S habár a Kempingnek teljesen más a témája, mint a Csajoknak volt (itt több baráti családot, illetve házaspárt láthatunk, amint kimennek a szabadba megünnepelni az egyikük szülinapját, csakhogy a kiruccanás katasztrofálisan sikerül, elsősorban az ünnepelt elviselhetetlen felesége miatt), meglepő módon ugyanaz az erőssége: Dunham ugyanis most is eléri, hogy hiába látunk nagyrészt ellenszenves embereket a kisképernyőn, mégsem kellemetlen őket nézni, sőt egyikükkel-másikukkal még együtt is tudunk érezni – a többin meg röhögünk egy jót.

Most nevess!

A Kempinggel ellentétben nem igazán lehet nevetni a komikusként ismert Jim Carrey sorozatán, amelyen ismét az Egy makulátlan elme örök ragyogása rendezőjével, Michel Gondryval dolgozott együtt. A Most nevess! egy gyerekműsort vezető bábművész, Jeff Pickles története, aki éppen súlyos válságot él át a házasságában, ami a munkájára is rányomja a bélyegét. Jeff olyan szinten nem tud továbblépni családi állapotának megváltozásán, hogy lassan egész életét eluralja az az idegösszeroppanás-szerű állapot, amibe kerül. Mindehhez a hátteret a Gondrytól megszokott sufni tuning/kézműves mütyürbirodalom szolgáltatja, ami mellett még az a szokatlan, csak rá jellemző (bizarr, kiszámíthatatlan, abszurd, fatalista) látásmód a legérdekesebb az egész műben, ahogy az alkotó a már unásig ismert helyzeteket és dilemmákat tálalja – és emiatt teljesen újszerű lesz az egész.

Egy nagyon angolos botrány

Ezt a mindössze három részből álló BBC-minisorozatot nem kisebb név rendezte, mint Stephen Frears (Gyönyörű mocsokságok, A királynő), a forgatókönyvírók pedig megtörtént események alapján dolgoztak. Történt ugyanis, hogy Jeremy Thorpe, aki a hatvanas években parlamenti képviselő, majd a Liberális Párt vezetője volt, meg akarta öletni meleg exszeretőjét, amikor a fiú kellemetlenné vált a számára. Az alkotók ennek ábrázolása során elsősorban a fekete komédia eszközeit használják, de az anyag minden esztétikai minőségét feltérképezték, a bizarrtól kezdve az abszurdon át a tragikusig és a komikusig. Ez így elsőre talán kicsit kaotikusnak tűnhet, de az Egy nagyon angolos botrányban valójában minden a helyén van: a főszerepeket játszó Hugh Grant és Ben Wishaw nagyszerűek (Grant úgy tűnik, minél öregebb és rondább, annál jobb), de még az egyazon kísérőzene sokoldalú használata is lenyűgöző.

Patrick Melrose

A nagy költségvetésű látványfilmek világába tett kirándulás után Benedict Cumberbatch visszatért oda, ahonnan karrierje világhódító útra indult: a kisképernyőre. Új minisorozatában egy Sherlockhoz hasonlóan zakkant figurát alakít: egy arisztokrata család sarját, aki apja zsarnokságának és szadizmusának folyományaként súlyos alkoholista és drogfüggő. Az Edward St. Aubyn angol író regénysorozatán alapuló miniszéria legfeltűnőbb – és legjobb – tulajdonsága, hogy mindegyik epizódja teljesen más. Miközben az első egy csapongó, kaotikus vergődés a folyamatosan pörgő felnőtt főhőssel a középpontban, addig a második nyomasztó nosztalgiázás, egy olyan utazás a gyermekkorba, ami sok mindent megmagyaráz. A későbbi részekben pedig a függőségektől való megszabadulást és következményeit láthatjuk, hogy az utolsó, ötödik epizódban eljussunk egy bármennyire is szomorkás, de mégiscsak nyugvópontra.

Terror

„Mintha Verne horrort írt volna”

– foglalta össze kollégánk a hazánkban forgatott, magyar filmesek részvételével készült Dan Simmons-adaptáció lényegét. A Terror a hírhedt Franklin-expedíció tragédiáját dolgozza fel, amikor 1845-ben a Brit Királyi Haditengerészet Kanada északi partjaihoz küldte az Erebus és a Terror nevű hajókat, hogy találják meg az India és Japán felé vezető északnyugati átjárót. A két hajó azonban a jég fogságába esett, a 129 fős legénységnek pedig egyetlen tagja sem élte túl az expedíciót. Az alkotók a tudományosan bizonyított veszélyforrások (betegségek, jég, jegesmedvék, éhezés) mellé kitaláltak egy névtelen entitást is, ami egyesével vadássza le a tengerészeket – a sorozat azonban trancsírhorror helyett szerencsére inkább amolyan David Lynch-i ihletésű, álmosan hömpölygő, karakterközpontú történetfolyam lett, ahol a nevenics borzalmat sokáig nem is látjuk, a jelenlétét viszont minden lélegzetvételkor érezzük az agyunk hátsó traktusában.