Na jó, lehet, hogy Richard Kelly valamikor előrukkol majd egy új rendezéssel, de a Donnie Darkóval fantasztikusan induló karrierje A doboznál megtorpant. Vajon végleg?
A Donnie Darko (2001) annak idején instant klasszikus volt, hogy egy jól elcsépelt szókapcsolattal éljek, és tejfölös képű elkövetőjét azonnal zseninek titulálták. Minden rangos filmfesztivál tárt karokkal várta Richard Kellyt, aki szabad kezet, jókora költségvetést és sok sztárt kapott következő filmjéhez. A káosz birodalma (2006) hű magyar címéhez, egy hatalmas katyvasz, amiről még a benne szereplő színészek sem tudták, konkrétan miről szól, és mai napig is viseli a „Cannes-ban leghosszabban kifütyült film” kétes értékű titulusát. Kelly ezek után jóval szerényebb projektekbe vágott bele, több forgatókönyvet is jegyzett, számos olyan filmtervet készített el, amikből semmi sem lett, majd megcsinálta ez idáig utolsó filmjét, A dobozt (2009), amit producerként, forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyzett. És ami nem húzta ki a saját maga teremtette csávából, csak fejvakarásra késztette közönségét.
Arról persze szó sincs, hogy A doboz rossz film lenne. Inkább arról van szó, hogy vajon kinek akarta Kelly megcsinálni. Merthogy a Twilight Zone sorozatban már egyszer feldolgozott sztori, ami a hetvenes évek közepén játszódik, egyszerre természetfeletti történet, izgalmas thriller és családi dráma, megspékelve egy jó adag retro életérzéssel, de a három műfaj úgy keveredik, hogy valójában egyik sem válik dominánssá, és mindegyik hat valamelyest a másik rovására. És az ilyesmi mindig zavarba hozza a nézőket, ahogy a rendező szereplőválasztása is minimum zavarba ejtő. Bár nagyszerű komika, Cameron Diaz sosem a komoly, drámai oldaláról volt híres, hogy finoman fogalmazzak, a másik főszereplő, James Marsden pedig egyszerűen szerény képességű színész, vagy legalábbis eddig nem bizonyította az ellenkezőjét.
Ő Arthur, az Amerikai Űrkutatási Hivatal mérnöke, Diaz pedig a felesége, Norma irodalomtanár. A házaspár a középosztálybeliek átlagos életét éli, ám anyagi helyzetük váratlanul megrendül, amikor mindkettőjüknek munkahelyi problémái támadnak. Másnap egy dobozt találnak a küszöbön, majd felbukkan a kézbesítő is, aki elmondja, hogy megváltoztathatják az életüket. Egy napjuk van arra, hogy eldöntsék, megnyomják-e a dobozon lévő gombot. Ha megteszik, meghal egy általuk nem ismert ember, ők pedig egymillió dollárt kapnak. És nyilván nem lenne film és nem lenne történet, ha egyikük nem nyomná meg azt a gombot, és nem történne valami szörnyűség, hiszen minden tettünknek következménye van, legalábbis a filmekben.
És bár A doboz mindvégig rendkívül izgalmas, feszült és különös kérdéseket és dilemmákat feszegető alkotás, megvan a saját tempója, ami lassabb a szokásosnál, és megvan a saját hangulata is, amire külön rá kell hangolódni. Akinek sikerül, az nagyon fogja élvezni! Kelly egyébként a két főhőst saját szüleiről mintázta: édesanyja egy elfuserált röntgenfelvételnek köszönhetően ugyanúgy sántított, mint Norma a filmben, és édesapja tényleg a NASA munkatársa volt, és részt vett a Viking űrszonda kamerájának kifejlesztésében – akárcsak a filmbeli édesapa. Merthogy a Mars-kutatásnak is van némi szerepe a történetben. És ez volt a legelső film, aminek zenéjét az Arcade Fire szerezte!
