Brad Pitt amúgy sem igazán akar öregedni, de a Benjamin Button különös életében még a feje tetejére is állnak a dolgok, hiszen öregemberként születik és kisgyerekként távozik erről a világról.
F. Scott Fitzgerald kevésbé ismert novellájának megfilmesítési jogait már a nyolcvanas évek közepén megszerezte egy Ray Stark nevű producer, de nem tudta a projektet finanszírozni, pedig Jack Nicholson játszotta volna Benjamint. Stark eladta a jogokat, amik Steven Spielberghez kerültek, aki Tom Cruise-nak szánta a címszerepet, de szerencsére nem lett ebből semmi. Csak 2004-ben kezdték el pletykálni, hogy a sok kacskaringó után végül David Fincher (Hetedik, Játsz/ma, Harcosok klubja, Pánikszoba, Zodiákus) lesz az, aki megfilmesíti a visszafelé öregedő/fiatalodó férfi történetét. Szerintünk így alakultak a lehető legjobban az események.
Persze van változtatás az eredeti íráshoz képest: Fitzgerald elbeszélése az amerikai polgárháború idején kezdődik és a dzsesszkorszakig tart, a film ezzel szemben 1918 és 2005 között játszódik, és java része a hatvanas éveket ábrázolja, hősnőjét pedig nem Hildegarde Moncriefnek, hanem Daisynek hívják. Benjamin Button (Brad Pitt) nyolcvan esztendősen született, 1918-ban látta meg a napvilágot New Orleansban, az első világháború befejezésének pillanatában, és az idő múlásával pedig egyre fiatalabb lesz - külsőleg. Belül viszont valóban csecsemőként látott napvilágot, lesz belőle gyerek, tini majd felnőtt. Hosszú és különleges élete egészen a huszonegyedik századig tart, tengerészként még a II. világháborút is megjárja, és miközben testileg egyre jobban kiteljesedik, a lelke egy öregemberé lesz. Eközben egész életét meghatározza egy találkozás, hiszen már „fiatalon” beleszeret Daisybe (Cate Blanchett), akivel az egyre növekvő – de egy ideig mégis csökkenő - korkülönbség miatt csak néhány évet tölthet.
A Benjamin Button különös élete egyedi módon nem csak egy a címhez híven különös történet elmeséléséről szól, hanem az elmesélés megfelelő megjelenítéséről. Mert a nézőnek el kell hinnie, hogy a főhős tényleg visszafelé öregedik, hogy nem csak filmes trükköket lát – még ha tudja is, hogy azokról van szó -, hanem egy igazi történetet. Ehhez persze kellett néhány gyerekszínész is, hogy Brad Pitt fiatal verzióját eljátsszák, és kellett egy végtelenül profi sminkes csapat, akik a színészt változtatták át. Aki átlag 5 órát töltött azzal, hogy rárakjanak minden ráncot, és úgy általában mindent, amitől idősnek látszódik. Nem véletlen, hogy a film elképesztő mennyiségű, 13 Oscar-jelöléséből a megnyert hármat pont az „átváltoztatás” kapta, vagyis a legjobb látványtervezésért, legjobb sminkért és a legjobb vizuális effektusért járó díjat vihették haza.
Ha őszinték akarunk lenni, nem ez David Fincher legjobb filmje, elsősorban azért, mert túlságosan is tanmese és látványfilm, illetve túlságosan is rányomja a bélyegét az irodalmiasság – ami minden F. Scott Fitzgerald feldolgozás átka, lásd A nagy Gatsby-t (2013) -, de így is elképesztő vállalás. Merthogy az alaptörténet mind időben, mind földrajzilag nagyon nagy utat jár be, de ezt össze kell fogni egy igazi emberi történettel is, a főhős fejlődésével emberként, ami eléggé rendben is van.
