Ha az Úriemberek nincs is azon a szinten, mint Ritchie olyan korai filmjei, mint a Blöff, azért megvillant valamit abból az időből, amikor nem lehetett őt nem szeretni.
Guy Ritchie az Úriemberekkel visszatért a londoni alvilághoz, olyan régi munkáit idézi meg, mint A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (1998) vagy a zseniális Blöff (2000), de ez már pitiáner kispályások, lepukkant, koszos világa, hanem a nagypályások elegáns, kifinonult közege. Elég sokszor el is mondják róluk, hogy nagypályások, sőt, néha ők maguk nevezik magukat annak, ha mi nem jöttünk volna rá abból, ahogy öltözködnek.
Hősünk, az egyébként Amerikából érkező Mickey Pearson (Matthew McConaughey) háromrészes tweed öltönyt hord, saját pubja van, és a legnagyobb marihuána termesztő a vidéken, vagy talán az egész országban. Ami azért furcsa, mert azt gondolná az ember, Angliában a nagy fényigényű fű nem nő nagyra, inkább külföldről hoznak be jobbat, de persze ott van a modern technika! Pearson úgy érzi, felért a csúcsra és idejét inkább a nőjével (Michelle Dockery) töltené, ezért inkább visszavonulna, ami ebben a közegben nyilván ritkán fordul elő. A Száraz Sam nevű kínai gengszter (Henry Golding), azonban túlságosan erőszakos ajánlatot tesz, majd feltűnik egy fürge tréningruhás társaság, feltűnik egy lord egy szívességet kérve, és végül, de messze nem utoljára megjelenik egy pofátlan magánnyomozó (a kecskeszakállas, pornónapszemüveges Hugh Grant) egy különös ajánlattal. Ami nagyjából kimeríti a zsarolás fogalmát.
Csakhogy a felsoroltak közül egyik sem az igazi főszereplő, hanem a Mickey Pearson jobbkezét játszó Charlie Hunnam, jókora szakállal és szemüvegesen. Az ő találkozása és beszélgetése Grant magánszimatával adja nem csak a történet keretét, de egyfajta gerincét is, hiszen ők, hol visszatekintve, hol hipotéziseket felállítva, hol az éppen zajló eseményeket kommentálva mesélik el a történteket, néhol kissé kiszínezve azokat. Ami egy érdekes elbeszéléstechnika, és többnyire működik is, elsősorban azért, mert
Hugh Grant végre hajlandó egy tenyérbemászó seggfejt alakítani,
élvezi is rendesen. Van is mit elbeszélni, mert a sok mellékszállal sok mellékszereplő jár. Merthogy olyanok kapnak kisebb-nagyobb sztoriszálat, mint a nagyon menő tréninget hordó Colin Farrell, Jeremy Strong a tenyérbe mászó üzlettársként, Eddie Marsan izgága lapkiadóként, és még sokan mások, és tényleg élvezet őket nézni.
Az Úriemberek a sok sallang és nélkülözhető kitérő ellenére is baromi élvezetes film, ha nem is hozza azt a szintet, mint annak idején a Blöff – viszont Guy Ritchie legújabb filmjével, a csak blöffnek tekinthető Fortune hadművelet - A nagy átveréssel összehasonlítva egy istenverte remekmű!
