Al Pacino volt Depp rozoga mentora ebben a csodás gengszterfilmben, ami azért is volt csodás, mert ekkor még mindketten nagyszerű színészek voltak, nem túlfizetett ripacsok.
A világ legszarabb munkája lehet beépített ügynöknek lenni, egy teljesen új életet felépíteni, aminek minden mozzanata hazugságra épül, összehaverkodni azokkal, akiket börtönbe akarsz juttatni, miközben minden percben rettegsz a lebukástól, attól, hogy valaki rád köszön az utcán a régi életedből. A jutalmad pedig egy plecsni, talán egy új személyazonosság is, majd életed végéig figyelheted a híreket, mikor szabadulnak azok, akiket rács mögé juttattál. Ilyen valódi történet alapján készült a Fedőneve: Donnie Brasco is.
A hetvenes évek második felére az olasz maffia olyan erőssé vált, különösen New Yorkban, hogy az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda munkatársai 1978-ban kénytelenek voltak kiterjedt akciót indítani ellenük. Ennek részeként épült be az egyik „családba” egyik ügynökük Donnie Brasco néven. Ahhoz, hogy befogadják, először egy Lefty Ruggiero nevű, kiöregedett, a ranglétra közepén található gengszter bizalmába kellett férkőznie, akinek ékszerkereskedőként mutatkozott be. A két férfi között hamar barátság alakult ki, és Lefty nem csak a „szakma” trükkjeire tanította meg, de lelkesen be is ajánlotta igencsak gyanakvó társainak a jövevényt, akit még egy floridai üzletbe is bevett. Hamar kiderült azonban, hogy a maffiának nem az FBI a legnagyobb ellensége, hanem a belharc, amely során mindenki áldozattá válhat.
Régen Martin Scorsese készített ilyen filmeket, csak nagyobb intenzitással, több vérrel és drámával. Az 1997-es Donnie Brascót azonban egy angol, Mike Newell rendezte, és nem azért, mert oly mélyen ismerte az olasz bűnszervezetet, hanem azért, mert korábbi filmje, a Négy esküvő és egy temetés (1994) olyan nagy kasszasiker lett. Newell becsületére legyen mondva, lelkiismeretesen tanulmányozta a témát, és utánament minden részletnek, beleértve az eredeti Brasco, vagyis Joseph D. Pistone egykori hangfelvételeit. Az eredmény olyan hiteles lett, hogy Pistone szerint – aki egyébként a tervezett pár hónap helyett hat évet töltött beépülve - az, ami a vászonra került, 85 százalékban valóban megtörtént. És Hollywoodot ismerve ez egy nagyszerű arány.
És ilyen alázatos a fedett zsarut alakító Johnny Depp is, aki nem akarja egyedül elvinni a műsort, nem pozőrködik és alárendeli magát a szerepnek – ma már ilyet ritkán látni. Ugyanez igaz Al Pacinóra is Lefty Ruggieróként is. Ő ma már elsősorban rutinként, különösebb átélés nélkül játszik, sőt, gyakran ripacskodik, a kiégett, pitiáner bűnözőt, az egykori bérgyilkost azonban hatalmas alázattal és átéléssel hozta. Igaz, jól meg is volt írva mind a szerep és a sztori: Pistone önéletrajzi könyvéből Paul Attanasio készített Oscar-díjra jelölt forgatókönyvet – az viszont rejtély, Pacino miért nem jutott el legalább a jelölésig.
