Eltűnik egy koreai-amerikai tinilány, és mindenki azt hiszi, elcsavargott vagy összeállt valakivel, egyedül az apa tudja, hogy baj van, és egy buldog szívósságával áll neki a keresésnek - nem is hiába.
Napjaink jelentős részét kereséssel töltjük, és a hagyományos "hová raktam a kulcsot/távirányító/szemüveget" napi rutin mellett az interneten kutatunk mindenféle után. Keresünk a moziműsorban, keresünk a vasúti menetrendben vagy repülőjegyet, szállást, olyan éttermet, amit sokan ajánlanak, strandot, ahová elvihetjük a kutyát, olcsó cipőt, használt autógumit és még ezermillió dolgot, ám van olyan, amikor a keresés élet-halálra megy. Mint a frappánsan csak Keresésre keresztelt, a címadáshoz képest is meglepően okos filmben.
A film első két, maximum három percében a koreai-amerikai Kim család történetét ismerjük meg ún. digitális lábnyomuk, elektronikus naplóbejegyzések, fényképek, keresési eredmények, üzenetek és Facebook posztok alapján. Látjuk, ahogy kislányuk, Margot megszületik, cseperedik, óvodába, majd iskolába jár, zongorázni tanul, satöbbi, miközben édesanyja megbetegszik, rövid időre jobban lesz, majd meghal, a magába roskadt apa, David (John Cho) pedig egyedül neveli a lányt. Ez ugyan nem forradalmian új megoldás, mégis előkészíti mindazt, amit a későbbiekben látni fogunk. És a 16 éves Margot egy nap nem válaszol az üzeneteire, otthon hagyja laptopját, kiderül, hogy az iskolában sem volt. És megkezdődik az apa pokoljárása, ahogy egyre inkább kiderül, milyen keveset tudott a lányáról.
És megindul a keresés, a rendőrségtől pedig egy szimpatikus nyomozónő (Debra Messing a Will és Grace-ből) érkezik, hogy kézbe vegye a dolgot, de az apa sem nyugszik. Végighalad minden lehetséges digitális nyomon, amit a lánya maga mögött hagyott, a Facebooktól a digitális naplókon, pénzátutalási oldalakon és videómegosztókon át a Tumblrig, minden lehetséges ismerőst, kapcsolatot felkutatva. Bár kezdetben esetlenül mozog a virtuális térben, egyre magabiztosabban halad előre, egyre több nyomot talál, amiknek egy része ugyan vakvágánynak bizonyul, de legalább tesz valamit. Mert a Keresés két szálon, sőt, három szálon működik, és mindegyiken nagyszerűen. Családi drámaként, ahol az apa egyre inkább rájön, hogy mit és hogyan kellett volna tennie ahhoz, hogy lánya közelebb álljon hozzá, társadalomkritikaként, hiszen látjuk, egy tragédia mit hoz ki az emberből, és feszült thrillerként, úgynevezett suspence filmként.
Mindez külön-külön és együtt is remekül működik, ahogy egyre több elem kerül elő a kirakósból, és ahogy hősünk megtanulja, miként használja ezeket az elemeket. Az elsőfilmes rendezőnő, Aneesh Chaganty az egész játékidő alatt folyamatosan helyez el ügyesen olyan jeleket, amik a végkifejlet felé mutatnak, de sosem teszi mindezt túl feltűnően. És mindezt alig 13 nap alatt forgatták le – és az is igaz, hogy ehhez majdnem két évnyi elképesztően tudatos előkészítési munka, illetve utómunka járt, amibe az is belefért, hogy Chaganty a saját főszereplésével és egy operatőr barátjával előzőleg leforgatta az egész filmet, részben gyakorlásként, részben hivatkozásként. Ráadásul ez az első olyan amerikai stúdiófilm, amely ázsiai-amerikai főszereplővel készült – a nálunk főleg vígjátékokból ismert John Cho (Kalandférgek), aki drámai szerepben is megállja a helyét.
