Nem mondom, hogy a Ne szórakozz Zohannal minden egyes perce minőségi szórakoztatás, de az átlagos Adam Sandler vígjátéknál azért sokkal jobb, például amikor hősünk egy undok kisfiún alkalmaz szorítófogást.
Van olyan, hogy attól lesz jó valami, hogy túltolják, és a Moszad szuperügynökének történetét, aki világ életében női fodrász akart lenni, jócskán túltolták. Az elitkatona Zohan (Adam Sandler) nem véletlenül az álcázás nagymestere, egy sikeres akció után megrendezi saját halálát, majd felül az első New Yorkba tartó repülőgépre. Hamarosan állást kap az egyik fodrászüzletben, és bár az idős hölgyek odavannak érte, gyorsan kiderül, hogy a régi beidegződésektől nem is olyan könnyű megszabadulni, viszont megismerkedik egy szép arab lánnyal (Emmanuelle Chriqui). Ugyanakkor felbukkan néhány régi ellensége is, köztük a Fantom (John Turturro), illetve az elmaradhatatlan, de most a szokásosnál kevésbé idegesítő Rob Schneider is palesztin taxisofőrként. Rajta kivételesen nevetni is tudtam, például amikor amatőr terroristaként feltárcsázza a Hezbollah ügyfélszolgálatát.
Ami a legviccesebb, hogy Zohan valódi figura, legalábbis Sandler egy valódi izraeli elitkatonáról mintázta, aki mindig is női fodrász akart lenni – akárcsak egy jóval híresebb fodrász, Vidal Sassoon. Az illetőt Nezi Arbibnak hívják, a kaliforniai Solana Beachen nyitott üzletet, és ő tanította meg Adam Sandlernek a különböző hajvágási technikákat, meg persze a jellegzetes manírjait és kiejtését. Ami nyilván sokat dobott a film hitelességén, de gyanítom, hogy a Ne szórakozz Zohannal (2008) azért lett jobb, mert a rendező Dennis Dugan, aki Sandler olyan első igazi sikerein is dolgozott, mint a Happy, a flúgos golfos (1996) vagy az Apafej (1999), Judd Apatow forgatókönyvéből dolgozott. És ez a forgatókönyv még 2000-ben született, csakhogy a szeptember 11-i események után hosszú évekig nem lehetett megcsinálni egy olyan filmet, amiben izraeliek és palesztinok New York utcáin kergetik egymást.
Mert kergetik, teljesen idétlenül, mert mégiscsak egy Sandler-filmben járunk, annak minden tartozékával, a szokásos haverokkal – a már említett Turturrón és Schneideren kívül itt van Chris Rock is -, a szokásos altesti poénokkal, és a szokásos lusta, de elszállt humorral. A Zohan mégis több fokkal jobb, mint az átlagos Sandler film, talán pont Zohan alakja miatt, és én bizony megnéznék egy előzményfilmet, amiben Zohan Dvir háborús kalandjait mutatják be, mert a film első tíz, még Izraelben játszódó része messze a legviccesebb. Abból kellett volna több!
