Ambrus Attila nagyjából 30 bankot, postát és utazási irodát rabolt ki, összesen mintegy 142 millió forintot zsákmányolva. Ami ma még egy apró közbeszerzési kiírásnak sem felelne meg, de akkor óriási szenzáció lett, Ambrus pedig egyfajta népmesei figurává vált. Nem azért, mert odaadta a pénzt a szegényeknek, vagy mert a seggére vert a nagy részének, hanem merészsége miatt, mert nem bántott senkit, és mert a rablások előtt felhajtott egy feles whiskyt. Egy karakter volt, és még azután is okozott meglepetéseket, hogy végre elkapták – nem csoda, hogy rögtön felmerült a lehetősége, hogy filmre viszik a történetét. Hamar elterjedt a híre, hogy az amerikaiakat is érdekli a lehetőség, megcsinálják a Viszkis filmet, de nyilván ez itthon szólt volna igazán – a vége egy kompromisszum lett.

A Viszkist (2017) végül az Amerikában élő, de a film kedvéért hazaköltöző Antal Nimród rendezte meg, és kétségkívül ez lett 2017 egyik legjobb magyar filmje (a másik a Testről és lélekről volt.) Antal pedig jókora dilemmával nézett szembe: a bankrablás bűn, Ambrus bűnöző volt, viszont a többség számára közkedvelt figura.

Nem készíthetett róla olyan filmet, amiben hőst csinál belőle, de nem is ábrázolhatta gazemberként.

Antal ezért úgy döntött, Ambrus háttértörténetére és az akcióra koncentrál, és ez remek döntés volt. Igaz, Antal kicsit trükközik az időszerkezettel, a Viszkis „pályafutásának” bemutatását meg-megszakítja Ambrus romániai gyerekkorának bemutatásával, majd a rendőri kihallgatás jeleneteivel, hogy eljusson végül a nagy szökésig, ami olyan parádésra sikerült, hogy még a Discovery Channel műsorába is bekerült. Ambrus Attiláról persze mindenki tud, tudjuk, hogy végül elfogták, azt is, hogy sikerült lelépnie a Gyorskocsi utcából, majd újra elfogták, és azzal is tisztában van az egész ország, hogy büntetését letöltve tisztességes keramikusként keresi kenyerét, és néha celeb reality műsorokban is feltűnik. Mégis végigizguljuk az egész filmet, mert olyan profin van összerakva.

Ami a legfontosabb, a bankrablásokig vezető út, maguk a rablások, a menekülés majd a szökés mind parádés, még akkor is, ha a kihallgatások és a nyomozó moralizálása időnként lelassítja a tempót.  Még akkor is szkeptikus voltam az Ambrust alakító Szalay Bencével szemben, amikor kint jártunk a forgatáson, túl kedvesnek, túl értelmiséginek tűnt, de abszolút hitelesen hozza a karaktert, és ami a legfontosabb, feszül az energiától, és ez viszi végig a filmet. Szalay nagyon jó, nem játssza túl a figurát, érti, hogy elsősorban a testét kell használnia, nem a mimikát.  Ő az abszolút főszereplő, a szerelmi szál szinte mellékessé vált, Móga Piroska a három különböző valós barátnőből összegyúrt szerető alakjában különösebben sokat nem is tud eljátszani. Így aztán a nyomozót alakító Schneider Zoltán lett az, akit Antal a Viszkissel egyenrangú szereplőnek tett meg, egyfajta macska-egér játéknak állítva be kettejük párharcát.

És ott van az akció, amilyet magyar filmben ritkán látni. Nekem a szökés volt a csúcs, de ki-ki válasszon magának, van miből. És itt

nem csak arról van szó, hogy nagyokat ugranak és gyorsan futnak, hanem arról, hogy sikerül éreztetni, milyen feszültséggel és izgalommal jár felkészülni a rablásra, belépni a bankba, majd akcióba lendülni

– adott esetben nehézségbe ütközni. Ilyet kevesen tudnak, és nyilván iszonyú sokat számítanak Antal Hollywoodban eltöltött évei – és rengeteget segített a jókora költségvetés is -, amihez Szatmári Péter (Kincsem, Liza, a rókatündér) operatőri munkája és Yonderboi nagyszerű filmzenéje. És az is kiderül, hogy a Viszkis eredetileg nem is whiskyt ivott rablás előtt – merthogy erdélyi faszagyerek ne whiskyt igyon, ahogy azt az érvekből kifogyott nyomozó találóan meg is jegyzi.