David Fincher sorozata tovább vájkál a sorozatgyilkosok elméjében, és mellette bemutatja a nyolcvanas évek Amerikájának egyik legnagyobb port kavart, máig megoldatlan gyilkosságsorozatát. Kritika.
Fox Mulder, Dana Scully és Dale Cooper mellett a legismertebb FBI-ügynök John Douglas. Ha valakinek mégsem ugrana be a neve, róla mintázták A bárányok hallgatnak, A vörös sárkány és a Hannibal Jack Crawfordját. Ő fejlesztette ki az úgynevezett profilozást, amit a legocsmányabb gyilkosokkal készített számtalan interjú alapján foglalt rendszerbe: az élettörténetük, családi és szociális hátterük, no meg az általuk elkövetett erőszakos cselekmények alapján több sémát is megállapított, és ezek alapján egy-egy újabb gyilkosságsorozatnál már előre jellemezni lehet az elkövetőt. Emlékezzünk csak az X polgártársra, amiben a mindent tagadó Csikatilo a látatlanban róla készült profil felolvasása során törik meg, miután magára ismer benne az összes traumájával és lelki nyomorával.
A Mindhunter a módszer kidolgozásáról szól, és ez önmagában talán nem is tűnik annyira érdekesnek. Az első évad remekül tálalta ezt, és bár eleinte tényleg csak annyi volt az egész, hogy a leggonoszabb gyilkosokkal beszélgettek, lassacskán azt is bemutatták, hogy ennek mi a haszna a gyakorlatban. A második évad már jóval célirányosabb: a profilozás egyre nagyobb érdeklődésre tart számot a szakmában, és a hírhedt atlantai gyerekgyilkosságok épp kapóra jönnek, hogy országos nyilvánosságot is kapjon.
(Az esetnek könnyen utána lehet olvasni, de aki netán spoilernek tekintené, ugorja át a következő két bekezdést.)
Az Egyesült Államok egyik leghírhedtebb, gyakorlatilag máig megoldatlan gyilkosságsorozatát követték el Atlantában, ahol 1979 és 1981 között legalább 28 fekete gyereket és néhány felnőttet öltek meg. Az egyre kiterjedtebb és egyre több erőforrást igénylő nyomozás egyáltalán nem haladt, az áldozatok száma pedig csak nőtt. Politikailag is puskaporos hangulatot teremtett, ugyanis az áldozatok mind szegény feketék voltak, így a fekete közösség okkal hibáztathatta a rendőrséget, akik szerintük szántszándékkal nem foglalkoznak az üggyel, de a feketékből álló városvezetést pedig azzal támadták, hogy a fehérek érdekeit szolgálják. Történt mindez Atlantában, a Klu Klux Klán (egyik) bölcsőjében... Bárkit is kaptak volna el a rendőrök, mindenképpen elégedetlenség és felháborodás lett volna a vége. Ha fehér az illető, akkor nyilván rasszista indíttatásból ölt, ha fekete, akkor meg jó bűnbak, és a hatóságok a rasszisták.
A visszajelzéseket olvasgatva, megosztó ez az évad, de ha az eredeti történetet nézzük, nevezetesen a profilozás kifejlesztését, akkor egyszerűen nem lehet a megszokott dramaturgiát felhúzni erre a történetre. Az évad második felét kitöltő atlantai szál akár egy hosszú-hosszú tökölésnek tűnhet, és a nyomozás során az FBI ügynökei finoman szólva is szerény profilt állítanak fel az ismeretlen tettesről. Ráadásul egy fekete férfiét. Azután végül elkapnak valakit, aki lehet, hogy ölt, lehet, hogy nem... Ki tudja, viszont az ügyet le lehet zárni, a gyanúsított nyakába lehet varrni annyi gyilkosságot, amennyit csak lehet, így sikeresnek tekinthető a nyomozás. És PR-szempontból is tökéletes az FBI számára, hiszen mégis csak megfelelt a letartóztatott annak a – vacak – profilnak, így a nagyközönség számára is bizonyítottá válik, hogy működik a módszer. A sorozat valós eseményeket dolgoz fel: ami az életben balfék módon történt, nem mutathatják be máshogyan – ha egy felemás, de inkább kudarcnak számító megoldás viszi előre a profilozás történetét, akkor azon nincs mit szépíteni.
Míg az elsőben a munkamániás, önfejű, de meglehetősen sótlan Holden karakterén volt a hangsúly, addig a második a társa, Tench magánéletével foglalkozik. És ez feltétlenül jó döntés volt az alkotók részéről, mert alapvetően szimpatikusabb fickó, másrészt bitang erős háttérsztorit kapott, amelynek bizonyos pillanatai az évad legjobbjai közé tartoznak. A csapat harmadik tagja, Wendy Carr szála azonban teljesen elhagyható lett volna: a nő kívülről erős és határozott személyiség, de egy kapcsolat nemigen megy neki, és leszbikusságát sem vállalja fel a nyilvánosság előtt, és ez még érdekes is lenne, ha maga a karakter nem lenne annyira semmilyen.Mintha csak azért lenne a csapatban, hogy legyen közöttük egy nő is.
Persze aki a sorozatgyilkosokat hiányolná, természetesen kapunk belőlük, bár valamivel kevesebbet, mint korábban. Néhány unalmas fickó mellett felbukkan David Berkowitz, azaz Sam fia, a pojáca Charles Manson (Damon Herriman a Volt egyszer egy... Hollywood után másodszor játssza el, csak itt valamivel idősebb változatát), és legnagyobb örömünkre visszatér Edmund Kemper is. Cameron Britton egyszerűen zseniális a szerepben, öröm nézni a jeleneteit, annak ellenére, hogy az első évadban azt komótosan elmesélte, hogy vágta le és hágta meg az anyja fejét, majd gyakorlati tanácsokat is adott, hogyan a legpraktikusabb leválasztani a fejet a nyakról. Óriási pacsi a castingosoknak, mert mindegyik színész megszólalásig hasonlít az általuk játszott gonosztevőre.
Összességében a Mindhunter alkotói – élen Fincherrel – ismét odatették magukat. Bár kevesebb beteg elmébe tekinthetünk bele, míg az első évad főszereplője maga a profilozás volt, a másodikra átvették a helyét a tényleges karakterek, és ez csak előnyére vált a sorozatnak. Mert emberek vagyunk, szeretünk élvezkedni a mocsokban, de hosszú távon nem működne, ha a főszereplőket mellőzve csakis kedélyes adomákat hallgatnánk csonkításról, nemi erőszakról és gyilkosságokról.
(A sorozat megtekinthető a Netflixen, magyar felirattal.)
