Teljesen bizarr, de Essex partjainál valóban létezik egy Osea nevű, történelemmel rendelkező sziget, ahogy a filmbeli Charrington család is létezett - bár lefogadom, hogy nem ilyenek voltak -, és tényleg létesítettek itt egy elvonót alkoholistáknak, ahol a későbbiekben még Amy Winehouse is megfordult. Jelenleg az egész sziget egy zenei producer tulajdona, aki egy stúdiót is üzemeltet, ezért gyakran dolgoznak itt olyan zenészek, mint Rihanna, de filmesek is sokszor forgatnak a gyönyörű tájon. Ez a sorozat biztos nem a legjobb reklám a helynek, de ne szaladjunk így előre.

Először ismerjük meg Samet (Jude Law), aki valamilyen oknál fogva a semmi közepén autókázik, majd az erdőben kószál, ahol váratlanul rábukkan egy fiatal lányra, aki éppen felakasztja magát. Sam megmenti a lányt, majd felajánlja, hogy hazaviszi, és így kerül Osea szigetére, amit aztán nem tud elhagyni. A szigetet ugyanis egy keskeny, de hosszú földút köti össze a szárazfölddel, ami gyakorlatilag eltűnik dagály idején, napközben csak néhány órán át járható, és innentől minden arról szól, hogy hősünk nem tud elmenni erről a furcsa helyről. Ahol persze éppen nincs térerő, és ahol éppen valami furcsa, kelta eredetű ünnepségre készülnek, és hol ráparkol valaki az autójára, hol a cipője tűnik el, és bár halaszthatatlan dolga lenne, maradnia kell a hol túláradóan kedves, hol rendkívül fenyegető helybéliekkel, akik folyton azt emlegetik, hogy mindent megtesznek, hogy megőrizzék az életmódjukat. Sam az egyetlen helyi kocsmában kap szállást egy nyájas házaspárnál (Paddy Considine és Emily Watson), ahol egy antropológus lánnyal (Katherine Waterston) ismerkedik meg, és lassan azt érzi, mintha már járt volna itt.

A Dennis Kelly forgatókönyvíró-producer (Utópia) nevével fémjelzett minisorozat furcsa szerkezettel dolgozik, kétszer 3-3 epizódból áll, az első három, nagyjából önálló rész a Nyár, ez Sam története, a második hármas a Tél, ahol már új főszereplő van, bár a helyszín és a mellékszereplők azonosak. Itt egy színes bőrű (Naomie Harris) anya érkezik a szigetre két félvér kislányával, és persze ők sem tudnak távozni,és bár szörnyűnek látszó dolgokat látnak, az itt lakóknak mindenre van észszerű magyarázatuk – mi viszont a negyedik rész végére tudjuk, milyen borzalmakat rejt a hely. Kézenfekvő a hasonlóság: A harmadik napot a Fehér éjszakákhoz  (2019) szokás hasonlítani, pedig, lévén, hogy angol sorozatról van szó, egész más a kapcsolódási pont, nevezetesen A vesszőből font ember (1973) című horrorklasszikus, ami szintén egy zárt, saját törvényei szerint működő, és persze veszélyes közösség találkozását mutatta meg egy kívülállóval.

És az HBO, illetve az angol Sky gyártásában készült A harmadik nap elképesztően jól húz be minket ebbe a világba a maga álcáival, rituáléival, magyarázataival – és eszelős tekinteteivel. Persze kicsi világ ez, a maga tipikus karaktereivel, de nyilván ez is volt a cél, eljátszani az elvárásainkkal, és csak lépésről lépesre rántanak be minket a borzalomba. Ami olyan, mint valami nagyon súlyos trip, egy hallucinogén utazás, amiben sem a főhős, sem a néző nem tudja, mi az igazi és mi nem az.  Mindez egyrészt képileg is remek – a szárazföldet összekötő, felülről mutatott kígyózó út visszatérő elem, mindig másként néz ki, és hihetetlen látvány -, másrészt csodálatos alakítások visznek minket előre. Ahogy érik és lép ki a szépfiú szerepekből, Jude Law úgy lesz egyre jobb, és most is fantasztikus, ráadásul a karaktere is pazar – jó sokat is pakolt rá a Marc Munden és Philippa Lowthorpe rendezőpáros. És persze ott vannak a többiek is, és azt gondolom, hogy ma - sőt, évtizedek óta – az angol karakterszínészek a legjobbak a szakmában, akik az ottani, klasszikus alapokon nyugvó, mégis rendkívül modern képzésnek köszönhetően gyakorlatilag minden szerep, minden figura eljátszására nem csak alkalmasak, de a legalkalmasabbak, és ha hátborzongatónak kell lenni, ők a legnyájasabban hátborzongatóak.

Annyi baj persze van, hogy az a trip néha túl sok, néha önismétlő – Jude Law talán túl sokszor bolyong ugyanabban az útvesztőben -, és a kettős szerkezet sem feltétlen ideális. Merthogy az első, önmagában is remekül működő, erős színekkel dolgozó egység után a második, sokkal szürkébb téli adagnak nehéz nekikezdeni, egyrészt azért, mert nem olyan mutatós, másrészt azért, mert mi már tudjuk,  mi vár az új szereplőkre, akiket – legalábbis Harrist – nem is olyan könnyű elsőre megkedvelni. Mégis érdemes kivárni, hogyan bontakozik ki ez a szál, és hogyan találkozik az előzővel, mert ennek is megvan a saját arculata, saját érdekessége.

Értékelés: 8/10