Mohó Sapiens: Angyalbőrben

A susogós dzsogingban és stricikopogóban feszítő vállalkozók aranykorában több mint gigászi öngól lett volna azzal haknizni, hogy a Rendőrtiszti Főiskola életreszóló kalandra készíti fel a hallgatókat.

Így aztán a magyar Rendőrakadémia-koncepció egy még nyomasztóbb környezetben, a Magyar Honvédség berkeiben valósult meg.

Az Angyalbőrben c. sorozat pedig egy országgal ismertette meg a főcímzenét jegyző Mohó Sapiens nevét. A zenekar korábban feltűnt a legendás ’88-as Interpop fesztiválon is (még mielőtt a főszervező a győztes név elhangzása után végzett volna magával), ám népszerűségét Szikora Robinak köszönhette, aki a legenda szerint eljuttatta demójukat Gát Györgynek. Az újhullámos stílusjegyeket nyomokban tartalmazó pop-rock csapat összesen két nagylemezt ért meg, amihez talán az is hozzájárult, hogy az Angyalbőrben c. dal refrénje hangyányit idealizált képet festett a korabeli sorkatonaság intézményéről. Ugyanakkor képtelenek vagyunk nem belegondolni a „tuti jó buli vár rád, csupa formás gyönyörű lány” sor mekkorát ütne manapság egy határvadász toborzóban. (No, de távol álljon tőlünk, hogy hasonló ötleteket adjunk ebben a sokat látott országban!)

KGB: Az én városom (Kisváros)

Szintén a hasitasis, válltöméses, pecsétgyűrűs vészkorszakban járunk – míg egy metamfetaminban tocsogó párhuzamos univerzumban Szimat Szörény hadakozik az embertestű-pitbullfejű alvilággal, addig a Kisváros univerzumában Hunyadi főtörzs, Járai őrnagy és Máté fiam teszi ugyanezt. A főcímzenét és a betétdalokat pedig a Karthago-s Kiss Zoltán „Zéro” és Gidófalvy Attila, azaz a Kiss-Gidófaly Band szolgáltatta a költséghatékony határmenti bűnüldözéshez, akik több alkalommal szerepeltek is a sorozatban.  A dallamos lakossági rockban utazó KGB két nagylemezt jelentetett meg, ugyanakkor hivatalosan sosem koncertezett – egészen a tavalyi évig, mikor is az őrmezei kultúrházban többször is felidézték a KGST-s Gotham City, Végvár sorozatbeli himnuszait.

Dés László – Kaszás Attila: Végtelen út (Patika)

Hogy a megszépítő messzeség mekkora szerepet játszik benne, azt nem tudjuk megítélni, de a Patika egy kimondottan szórakoztató sorozatként él emlékeinkben. Azt viszont 30 év távlatából is biztosan ki merjük jelenteni, hogy az alkotók a betétdalok megír(at)ásakor nem a „jó lesz az a plebsznek!”-elvet követték. A sztori szerint a szerzemények egy Old Gold nevezetű zenekar próbatermében születtek, valójában azonban Dés László művei voltak: a Ha akarom, a Végtelen út vagy a Vigyázz rám egyaránt makulátlan darabok, de még a presszószintis manírokkal átitatott Gatya dalnak is megvan a maga bája. Utóbbit mellesleg a rendező, Koltai Róbert énekelte fel, míg a nagyobb kihívást tartogató dalokat Somló Tamás, Gerendás Péter és Kaszás Attila.

Szulák Andrea: Xénia láz (Űrgammák)

Nem tévedés, anno az Űrgammákat anno a Nemzeti Alaptantervre alapuló oktató jellegű sorozatnak szánták, mely kapcsán rögtön adódik a kérdés: nem lett-e volna költséghatékonyabb, ha a diákoknak kiosztanak fejenként egy liter szatmári zugpálinkát. Kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy garantáltan kíméletesebb munkát végzett volna szürkeállományukkal, és még betétdalok sem társultak volna hozzá. Az Űrgammák mellé viszont egy komplett filmzenealbumot is legyártottak, mely kapcsán úgy joggal érezhettük magunkat olyan kulturális árvízkárosultnak, akinek – mintha nem lenne elég baja - meteor csapódott a házába. A lemezen a Szulák Andrea mellett többek közt Császár Előd, Eördögh Alexa és az Ámokfutók építette a közízlést golyós daruval.

Yello: The Race-áthallás (Família Kft.)

A 90-es évek első felében a „szerzői jogok” hasonlóan zavaros szóösszetételnek minősült, mint az „ízléses sportzakó”. Ha Kozso ekkoriban indított volna plágiumpert egy Lady Gaga-kaliberű előadóval szemben, vélhetőleg legalább akkora közröhej tárgya lett volna, mint… manapság. Jó, belátjuk, ez rossz példa volt, de talán nem kell különösebben ecsetelni, mennyire nagyvonalúan bántak egyes előadók mások szellemi termékeivel a magyarul interpretált világslágerek és Supra Hits-kazetták fénykorában. És vélhetőleg az sem generált különösebb lelkiismereti krízist, hogy a Yello együttes The Race című szerzeményének főmotívumát más megközelítéssel tolmácsolják az első magyar sit”com” főcímzenéjében.