Az egész onnan indult, hogy tehetséges emberek voltak rossz helyen. Valamikor a 80-as évek elején két fiatal író, S. S. Wilson és Brent Maddock az Egyesült Államok haditengerészeténél kamatoztatta – vagy vesztegette? – a tehetségét, a biztonság fontosságát hangoztató oktatóvideókat készítve. Egy nap egy sivatagi tájon kellett pár vágóképet készíteniük, és a jobb kilátás kedvéért felmásztak egy sziklatömbre, majd az egyikük feltette a kérdést: „Mi lenne, ha valami nem engedné, hogy lejussunk erről a szikláról?" Gyanítom, hogy be voltak szívva, de elkezdtek brainstromingolni, előjöttek egy rakás ötlettel, majd közös haverjukhoz, Ron Underwoodhoz fordultak, aki viszont a National Geographic-nál "pocsékolta" az idejét állatos dokumentumfilmekkel. Ő hozta a rátapadt zoológiai tudást, és együtt kitaláltak olyan lényeket, amelyek ugyan nem léteznek, de ha léteznének, nagyon veszélyesek lennének, és nem engednék őket le arról a bizonyos szikláról. Ezek lettek a graboidok, hatalmas földalatti férgek, amik úgy néznek ki és úgy is viselkednek, mint a Dűne még náluk is nagyobb földalatti férgei, csakhogy a Tremors - Ahová lépek, szörny teremben (1990) nem egymással háborúzó nemes uralkodóházak, hanem lerobbant suttyók között járunk.

A két jókedvű szerelő, Val McKee (Kevin Bacon) és barátja, Earl Bassett (Fred Ward) éppen elhatározzák, hogy maguk mögött hagyják a poros kisvárost, Perfectiont, és egy kicsivel kevésbé poros közeli nagyvárosba költözzenek, amikor furcsa rengések akadályozzák meg elindulásukat. Egy csinos földrengésszakértő diáklány (Finn Carter) segítségével rájönnek, hogy a városkát a föld alatt élő, gigantikus, emberevő szörnyek fenyegetik. Megindul a hajsza, hogy legyőzzék a csúszó-mászó földalatti lényeket. Ez a feladat elsőre nem is tűnik túl nehéznek a két barát számára, ám ahogy a harcot megkezdik a szörnyekkel, fokozatosan rájönnek, hogy ellenfeleik nem akármilyen képességekkel megáldott lények. Különleges tulajdonságaik közül az egyik legérdekesebb, hogy a legapróbb rezgéseket is megérzik a föld felszínéről, így nem csoda, hogy a menekülés előlük szinte lehetetlen.

A horrorvígjáték egyszerre hálás és roppant nehéz feladat. Hálás, mert két remek műfaj elemeit lehet benne összegyűrni, akár meglepő módon is, és nehéz, mert a két zsánernek tökéletes egyensúlyt kell alkotnia úgy, hogy magának a történetnek is meg kell legyen a saját íve, miközben hol a humornak, hol az ijesztegetésnek kell dominálnia vagy éppen kiegészíteni, erősíteni egymást. Underwood mindezt úgy oldotta meg, hogy egyrészt visszanyúlt az 50-60-as évek ún. creature feature olcsó szörnyfilmjeihez – nem véletlen, hogy graboidjai ilyen esetlenek, ha teljes valójukban pillantjuk meg őket -, másrészt nagyon jól válogatta meg karaktereit. Akik közül senki sem az az igazi hős alkat, de még az átlagember kategóriát is inkább alulról súrolják, mégis annyira természetesek és szórakoztatóak, hogy pillanatok alatt kedveljük meg őket és kezdünk el nekik drukkolni.

Nem is véletlen, hogy a Tremors, amit a Universal nem túl lelkesen reklámozott, ugyan első körben nem teljesített túl jól a mozikban, de hamar kultstátuszra tett szert, ez lett például 1990 legtöbbet kikölcsönzött videója, és 6 hivatalos és félhivatalos folytatása született, illetve készült belőle egy hamar elkaszált, majd egy, csak a pilot epizódig jutó tévésorozat is.