Sokat és több helyen játszik, rendez és végzős a színészosztálya a legfrissebb nemzet színészének, Hegedűs D. Gézának. Legutóbbi premierje a minap volt a Vígszínházban: a Liliomfiból Kányai fogadós szerepe. Mikor találkoztunk, épp ezt próbálta, a szünetben egy apró szivardarabkát vett elő a művészbejáró falának titkos réséből, amelyet korábban eldugott magának, és amint lehetett, meggyújtotta, beleszívott. A nemzet színészével – már az öltözőjében – régi utakról, a Vígszínház aranykoráról, „felcsúfulásról”, magániskola által finanszírozott filmről és egy új Liliomfiról beszélgettünk.

– Lett volna másik útja, mint a színház?
Gyerekes kíváncsiságból műszaki középiskolásként sodródtam a színház felé Debrecenben.

– Mi sodorta a műszaki pálya felé?
Oda semmi. A nővérem is Debrecenbe járt a vegyipari technikumba, én meg elmentem az építőgépészeti technikumba. Nagyszerű tanáraim voltak, de a humán tárgyak jobban vonzottak. Elvetődtem a színházba, ahol épp a fiatal Ruszt József remek előadásokat rendezett. Azt gondoltam, ha nem vesznek fel a színművészetire, könyvesboltba megyek eladónak, verseskötetek között akartam élni. A színművészetis felvételi második fordulója után Ádám Ottó főtanszakvezető azt kérte, a harmadikra vigyek monológokat egy tragédiából és egy komédiából. Mivel a fordulók között szóbeli érettségiztem, kevés időm maradt készülni. A középiskola orvosához fordultam, aki egyben a színház orvosa is volt, és kértem, ajánljon valakit a színházból, aki felkészít. Ruszt Józsefnek mutatott be, akinek elég volt, hogy a doktornő ajánlott. Saját kezűleg gépelte le nekem a monológokat, a Hamletből a Hekubát és A kertész kutyájából Teodoróét. Amikor megtanultam a szöveget, felvitt a stúdiószínpadra, és átvette velem. Dolgoztam vele a 80-as évek végén, mikor vendégrendezője volt az Angyali Johanna című darabnak a Vígben. Emlékszem, Ruszt a mostani öltözőmbe jött be mindig kezet mosni.

– A harmincas éveiben ki akart szállni a színházból. Más pályát nézett ki, a gyerekorvosit. Miért?Valóban volt egy kis villanás az életemben, amikor úgy éreztem, valamit nem találok…. valószínűleg magamat, és akkor elkezdtem töprengeni, mi lenne, ha gyerekorvos lennék.

– Nem épp rokonszakma a színházzal.
Valóban nem. De hogy milyen fura az élet: épp akkor jött egy telefon a Radnóti Színpad akkori igazgatójától. Keres Emil azzal hívott, bemutatna két Görgey Gábor-egyfelvonásost. Az egyiknek Éjjeli ügyelet volt a címe, és karácsony éjszakán játszódott. Fiatalos orvost játszottam ebben, aki együtt ügyelt az érettebb korban lévő nővérrel, Pécsi Ildikó volt a partnerem. Az előadáshoz egy csomó mindent kellett megtanulnom az orvosi szakmából, a gégészem a sportkórházból megkérte a kollégáit, hogy segítsenek nekem. Így lehettem orvos is.

– Találtam egy érdekes idézetet, amelyet Radnóti Zsuzsa, a Vígszínház híres dramaturgja az ön 60. születésnapjára írt jó 10 éve. Nádas Péter évtizedekkel korábbi sorait idézte: „Az álla és a szája környékén van valami diszharmonikus: ha tehetsége mélyülne, kitűnően el tudná csúfítani magát. Mondanám, akkor lesz igazi színész, ha már felcsúfult önmagához." S Nádas eme óhaja Torvald szerepében valóban valósult meg a Nórában – állította a dramaturg. Egyetért ezzel?
Ezeket a mondatokat Nádas Péter Az ifjú Werther szenvedései című előadás bemutatója kapcsán írta a hetvenes évek második felében. Vagy öt évvel később olvastam a kritikáját a Nézőtér című könyvében. Ha akkor láttam volna, amikor írta, valószínűleg nem értem, mire gondolt. Később rájöttem, fölcsúnyulni önmagadhoz vagy a tehetségedhez, képességedhez.... minden utat bátran, szabadon kell járni. Erre nyilván lehetőséget a feladatok adnak, amelyeket a színházvezetés, a rendező, akár a kortárs szerző kínál. Ha szerencséje van az embernek, olyan szerepre választják ki, mint az Ibsen-darabban, a Nórában Torvald. 20 éve jó sűrű, erős markáns megjelenésre adott lehetőséget. Gábor Miklós írta az egyik naplójában: „életemben, ha talán öt olyan szerepem volt, amikor módom volt megmutatni a teljes léptékemet.”

– Önnek hány ilyen szerepe volt?
Említhetem még a Bodó Viktor által rendezett A revizort, ahol a polgármestert játszottam, az is egészen különös pillanata volt a pályámnak. De fontos fordulópont volt a 80-as években Nádas Péter Találkozás című kétszemélyes darabja, amelyet Ruttkai Évával játszottunk, és Valló Péter rendezett. Szerepem szerint egy nemzedék képviselője voltam, aki semmit nem tud a múltról, és eljön érte a főhősnőhöz. A darab végére megkapta, amit szeretne érteni a saját családjáról és a borzalmas történelemről, sőt, még a szerelemről is. Nekem civilben is nagy tanulási folyamatot jelentett. Remek csapat dolgozott benne, Jovánovics György szobrászművész tervezte a díszletet, Jánoskúti Márta a jelmezeket, Vidovszky László szerezte a zenét. Nádas sok könyvet adott a kezembe, és a próbák után is együtt maradtunk beszélgetni.

– Betiltották az előadást, éjjel kellett játszani.
Inkább tűrték. A magyar történelem olyan időszakait idézte meg a főhős Márián keresztül, mint a nyilas-korszak. De szó volt benne az ötvenes évek, a Rákosi-időszak brutalitásairól, kínzásokról, gyilkosságokról és öngyilkosságokról. 1984-ben próbáltuk, és csak fél 9-től játszhattuk a Pesti Színház félig lezárt nézőterén. Úgy is hirdették: rendkívüli előadás. Az alcíme az volt: tragédia szünet nélkül.

– Ez már Marton László igazgatói korszaka volt?
Talán még épp Horvai Istváné.

– Előtte volt Várkonyi Zoltáné, aki leszerződtette önt a Vígbe, a nevébe a D. betűt is ő javasolta, hogy az író Hegedűs Gézától megkülönböztethessék. Ön pedig a doktori dolgozatát írta róla. Hálából választotta őt?
Átgondoltam, mi az a szellemi vérvonal, amivel az ember a színházi identitását meghatározhatja. Már 1973-ban is itt gyakorlatoskodtam, és 1975 óta vagyok tag. Várkonyi Zoltán Ódry Árpád tanítványa volt, Ódry pedig Hevesi Sándoré. Mindről írok a dolgozatban. Várkonyit az a Hevesi Sándor szerződtette a Nemzetibe, aki a legmodernebb gondolkodású színházi ember volt. Publikált színházi cikkeket, színészpedagógus volt, beszédtankönyve jelent meg, drámákat fordított és írt, számtalan nyelven beszélt, kizárólagos jogot kapott Ibsen magyarországi bemutatóira. Ő rendezett először Ibsent Budapesten. 1867-től, a kiegyezéstől felöleltem a színház-, kultúr-, művelődés- és drámatörténetet, valamint a történelmet. Ebben a beágyazottságban látható, mi a dolga a színháznak és milyen perspektívája lehetett akkor egy művésznek más művészeti ágazathoz képest.

– Kit tart mesterének? Osztályfőnökeit, Horvai Istvánt és Kapás Dezsőt vagy Várkonyi Zoltánt?
Mindannyiukat, sőt, Marton Lászlót, és bele kell vennem a legfiatalabbat, Valló Pétert is. Akkor szerződött ide, mikor én. 1962-ben lett főrendező Várkonyi, majd igazgató. Így kezdődött a Vígszínház aranykorszaka. Haláláig, 1979-ig vezette a színházat.

– Rendben, akkor kérdezem úgy, kinek mesélte volna el, hogy a nemzet színésze lett?
Ezen gondolkodtam, és először Horvai és Kapás jutott eszembe, de biztos mindannyian büszkék lennének… Várkonyi továbbadta a halálos ágyán, hogy Horvai folytassa a színház vezetését, Horvai meg hogy Marton. Egymást nevelték, vezették át a nagyon-nagyon ingoványos vidéken, ami a színházi életünk. Nemrég készült el egy 4 részes film a Vígszínház 125 évéről, az egész társulatot megmozgatta. A köztévé vetíti vasárnaponként, és vissza lehet majd nézni a MédiaKlikken.

– Rosszul emlékszem, hogy felvetődött, Marton után ön legyen az igazgató?
Rosszul. Kifejezetten Eszenyi Enikőt preferálta Marton László és a társulat.

– Ambíciója sem volt, és a társulatból sem kérték?
Nekem nem volt ilyen ambícióm, és ilyen közösségi megnyilvánulásra sem emlékszem. Lehet, valakik beszéltek róla, mert a színházcsinálásban, valamint a tanításban megvan a kompetenciám és a tapasztalatom, nyilván ezért sokaknál felvetődött ez a lehetőség. De nem volt szó róla.

– A rendezés és a tanítás kinek az ambíciója volt?
12 éves színészi gyakorlat után 1987-ben Horvai István és Kapás Dezső visszahívott maga mellé a színművészeti egyetemre. Tőlük tanultam meg, miként kell tanítani, felvételiztetni. Nagy edukációs folyamat volt ez, rendkívül sok örömet adott és ad. És mivel úgy éreztem, tanulnom kéne még, visszairatkoztam rendezői szakra Ádám Ottó osztályába. A rendezői tapasztalat az oktatói munkámban is szellemi-gyakorlati hozadékot jelentett. Tanársegédből adjunktus, majd docens, valamint bizonyított tanári tevékenység után doktoráltam, habilitáltam, és kineveztek professzorrá. 37 éve tanítok. Most végzős a jelenlegi osztályom, amelyet egykori tanítványommal, ifj. Vidnyánszky Attilával vezetünk.

– A friss bemutató a Vígben a Liliomfi, amelyet már megrendezett ifj. Vidnyánszky Attila korábban, és Budaörsön játszottak. Akkor is együtt dolgozott Vecsei H. Miklóssal a szövegen. Látta a budaörsit? Miben különbözik a két produkció?
Amikor ezt Attila megrendezte Budaörsön 2015-ben, a szereplők a diploma előtt álló színészhallgatók voltak, a helyüket keresték a szakmában. Azt üzenték: „hagyjanak minket játszani!” Most a Vígszínház társulatára rendezte Szigligeti Ede legnépszerűbb művét. Sokkal inkább a generációk közti ellentétekről szól, bár az egész csapat nagyon szépen dolgozott együtt.

– Amiről még nem beszéltünk: a filmezés. A nagy klasszikussá vált Várkonyi-filmekbe már „nem jutott be”.
Várkonyi utolsó filmje a Fekete gyémántok volt. Már gyakorló színész voltam 1976-ban, ennek a filmnek a forgatásakor készítették elő az 1978-ban bemutatott Legatót, amelyben már én is szerepeltem. Mindkettőnek az operatőre Illés György volt.

– A filmrendezők közül kivel volt fontos szakmai találkozása?
Még főiskolásként dolgozhattam Máriássy Félixszel, Makk Károllyal, aztán forgattam Jancsó Miklóssal, valamint Szász Péterrel, de a fiával, Jánossal is meg Gaál Istvánnal. Kamondi Zoltán utolsó filmjében szintén játszottam. Ki ne hagyjam Sándor Pált! Az archívumban őrzött filmek csatornája időnként levetíti azokat a mozikat, amelyekben játszottam. Nemrég ment A zsarnok szíve – Boccaccio Magyarországon – Hernádi Gyulától és Jancsó Miklóstól. Vagy Szász Jánostól A hentes, a kurva, a félszemű, illetve Kamonditól a Halj már meg! című fekete komédia.

– Legutóbb a Műanyag égbolt című számítógépes sci-fi animációban szerepelt, amely a megrázó jövőt mutatja be, ahol nem menekül meg a világ. A színészek kézzel átrajzolt mimikáit és a digitális 3D-s hátterét vegyítették. Forgatott mostanában?
Salamon Andris Randomjában dolgoztam. Ez az első hazai mozi, amely egy filmes magániskola, a Lumiere saját gyártásában készült. Vannak tervek, de ezekről nem beszélünk, mert 50 százalékuk kútba hullik a finanszírozás hiánya miatt. Az a szerencse, fiatalemberek is keresnek, támogatom, szeretem őket. Persze van, hogy egy film pilotját még velem csinálják meg, miattam kapják meg a támogatást, mégsem én játszom el a filmet. De nem unatkozom, sokat játszom.