A Ridley Scott nevével fémjelzett A farkas gyermekei második, feltehetően utolsó évadához ért az HBO Maxon, és semmit sem veszített lendületéből és őrült ötleteiből – amelyek közül nem mind működik, de ami igen, az nagyon!
Bár a munkát elsősorban Aaron Guzikowski forgatókönyvíró és showrunner viszi, a sorozat mégis elsősorban az executive producer Ridley Scott nevéhez kapcsolódik, aki az első évad első két részét is rendezte, és akinek a kézjegye ott van mindenütt a teljes szériában. Scott legnagyobb erénye, hogy képes egészen új világokat alkotni és felfedezni, legyen szó a közeljövőről itt a Földön vagy valahol a világűrben, és ez a világteremtés az HBO számára készített A farkas gyermekei legizgalmasabb része. Most az is kiderül, hogy a sorozat a már eddig megismert világon belül is képes egy újabb világot felfedezni a Kepler-22b bolygón.
Hőseinket ott hagytuk el az előző évad végén, hogy a rejtélyes módon a méhében egy szárnyas hüllőt hordó android, Anya (Amanda Collin) és jóval szelídebb társa, Apa (Abubakar Salim) egy tátongó kürtőbe vetik magukat, hogy véget vessenek mindennek, miután elveszítették a gondjaikra bízott gyerekeket. Eközben a magát prófétának valló egykori ateista harcos, Marcus (az itt is remek Travis Fimmel) magára marad, de nem adja fel a harcot, és az egész díszes társaság, beleértve a gyerekeket is, a Kepler-22b másik oldalán találja magát, a trópusi övezetben, ahol, ellentétben a kies, sugárfertőzött másik oldallal, bőven van ennivaló. (Egyébként mindkét „klímát” Dél-Afrikában forgatták le.)
Csakhogy a látszat csal, itt is mindenhol veszély leselkedik a hősökre,
hogy mást ne mondjak, az övezet határait verdeső tenger savból van, az Anyát, Apát és a gyerekeket befogadó ateista kollektíva a vallási fanatikus mithraista hadifoglyok munkájából tartja fenn magát, a sziklák között pedig ott leselkedik az egyre inkább legyőzhetetlennek tűnő Marcus, aki új hívőket toboroz magának.
A farkas gyermekei első évadáról szóló kritikánkban azt írtuk, hogy zseniális és zsúfolt, és ugyanez igaz a második évadra is, csak más színvilággal, és egyfajta lezárással kecsegtetve. És ilyenkor sírom egy kicsit vissza azt az időszakot, amikor még nem volt ennyi néznivaló, amikor az egyik sorozatot darálva azt érzi az ember, hogy közben lemarad egy másikról. Mert itt annyi mindent kapunk, hogy idő kell ahhoz, hogy feldolgozzuk, mit láttunk:
A sűrűség persze azt is jelenti, hogy nem minden ötlet működik tökéletesen, és nem minden fordulat van kellőképpen előkészítve. Vannak elég nehezen hihető csavarok: Apa naivitása mostanra már kicsit komikus, akár annak szánták, akár nem, és nekem még mindig furcsa az egész ateista-mithraista ellentét. Anyával viszont nem tudok betelni.
Anya, a gyereknevelésre átprogramozott nekromanta harci robot a sorozat legnagyobb erénye. Az ő ereje, küldetéstudata, ugyanakkor bizonytalansága, kötődni vágyása, vagyis emberi oldala adja az egész sztori gerincét, mindenkit a hozzá való viszonya határoz meg Apától kezdve Marcuson át a jövő vezérének elképzelt Campion (Winta McGrath) nevű kisfiúig. Az egyszerre nőies és androgün Anya alakját Scotték a fiatal David Bowie-ról mintázták, és ehhez a dán Amanda Collin tökéletes választás volt a szerepre: az ő látszólagos törékenysége teszi félelmetesség azokat a pillanatokat, amikor átvedlik halálosztóvá. A második évadban pedig Anya két, teljesen új kihívás elé kerül (ha beleszámítjuk a kollektívát irányító mesterséges intelligenciát, akkor három), ami a második évadnak újfajta dinamikát kölcsönöz.
Nyilván az is sokat számít, hogy egy látványos befejezés felé tartunk (eddig hat epizód ment le a nyolcból), és az egyre szaporodó vallási és mitológiai utalások kezdenek egy egészen impozáns eredettörténetet formázni.
Hiszen már ezer jel utal arra, hogy nem az androidok és a telepesek voltak a Kepler-22b első lakói, és, mint írtuk, Ridley Scott a világteremtésben és eredettörténetben iszonyú erős.
Értékelés: 10/8
