A jó alapötlet ahhoz már rég nem elég, hogy kitűnjön egy produkció a sorozatdömpingből. Szükség van legalább egy húzónévre, és az sem baj, ha a szereplése inkább csak szimbolikus. Így sikerült annak idején Scorsesével eladni a Gengszterkorzót, és ezért kerültek heves izgalmi állapotba Michael Mann rajongói, amikor kiderült, hogy a Szemtől szemben és a Miami Vice rendezője hét évvel az utolsó filmje után egy olyan HBO-sorozattal tér vissza, amely már a címével is utal a mester munkásságára.

A Tokyo Vice ebből a szempontból a kreatív árukapcsolás iskolapéldája, az első epizódot valóban Mann rendezte, és executive producerként a nevét is adta a szériához, a kreátor azonban nem ő, hanem a televíziózás világában újoncnak számító, eddig drámaíróként ismert J. T. Rogers, a mágikus kulcskifejezés pedig a „megtörtént események alapján”. A sztori az amerikai Jake Adelstein magyarul is megjelent dokumentumregénye (Tokió ​Vice: Egy újságíró a japán maffia hálójában) nyomán íródott, de ahogy Mann munkássága, úgy a könyv eseményei is inkább csak inspirációként szolgáltak.

Adelstein még tinédzserként tette át a székhelyét Missouriból Japánba, hogy japán irodalmat tanuljon, majd úgy döntött, megpróbál történelmet írni azzal, hogy ő lesz a szigetország legnagyobb napilapjának első külföldi újságírója. Végül 12 évet töltött el a Yomiuri Shimbun bűnügyi rovatának munkatársaként, ahol főleg a szervezett bűnözéssel, azaz a jakuza ügyeivel foglalkozott, és közben komoly rendőrségi kapcsolatokat épített ki. Élményeit a 2009-ben írt memoárjában dolgozta fel – angol kiadásban, mert a legenda szerint egyetlen japán kiadó sem vállalta a kockázatot a kényes téma miatt, sőt Adelsteinnek rendőri védelmet is kellett kérnie, és végül az országból is távozott.

A sorozat nemcsak abban tér el a könyvtől, hogy 1993 helyett 1999-ben indítja a cselekményt, hanem abban is, hogy több nézőpontkaraktert mozgat. Az egyik az Ansel Elgort által alakított Adelstein, aki az első epizódban esik át a szigorú felvételi procedúrán, majd a folytatásban tanúi lehetünk annak, ahogy megpróbál több nyomozónak is a bizalmába férkőzni. Nehezítő körülmény, hogy mind a szerkesztőségben, mind a rendőrségen ferde szemmel néznek a fiatal újságírótanoncra, hiába beszéli tökéletesen a nyelvet, lépten-nyomon érzékeltetik vele, hogy ő csak egy gaijin, azaz alsóbbrendű idegen. Ugyanilyen kívülálló az egyik éjszakai klubban hostessként dolgozó amerikai Samantha (Rachel Keller), a körülötte legyeskedő ifjú jakuzatag, Sato (Shô Kasamatsu), illetve a magányos farkas-üzemmódban dolgozó rendőrtiszt (Ken Watanabe) is. Ami összeköti őket a személyes ismertségen túl, hogy el kell dönteniük, mennyire tudják vagy akarják félretenni a morális gátjaikat, miközben a céljaik eléréséért küzdenek.

Adelstein meglepően naiv ahhoz képest, hogy mennyi ideje él már Japánban, de erre a dramaturgiai trükkre szükség van, mert a néző így az ő szemén keresztül csodálkozhat rá, hogy hogyan (nem) működik a japán igazságszolgáltatás és a média, illetve, hogy mennyire szerves része a japán társadalomnak a jakuza. Ez az a világ, amelyben a rendőröknek már nem az a céljuk, hogy lekapcsolják a bűnözőket, hanem hogy békefenntartóként ügyeljenek az egymással rivalizáló klánok közti hatalmi egyensúlyra, az amerikai típusú oknyomozáshoz szokott Adelsteinnek pedig azzal kell szembesülnie, hogy újságíróként csak a rendőrségi közlemények továbbítását várják el tőle.

A sorozat szerencsére nem sétál bele a „fehér megmentő”-típusú sztorisablon csapdájába, vagyis nem azt kell néznünk, hogy a messziről jött művelt nyugati ember utat mutat az elmaradott barbároknak. Adelstein nem klasszikus hős, a szándékai többnyire jók, de közben rengeteget hibázik, és néha kifejezetten arrogánsan viselkedik –

 a sorozat kedvéért japánul is megtanuló Elgorthoz tökéletesen passzol a karakter.

A japán szereplők sem sztereotip figurák, izgalmas, ahogy Jake közvetlen főnöke, a Rinko Kikuchi által alakított szerkesztő az újság szigorú szabályai és a saját lelkiismerete közt őrlődik, vagy ahogy az ifjú Satónak választania kell a szerelem és jakuza közt. 

Ha valami felróható a szériának, akkor talán éppen az, hogy az évad második felében néha már túladagolja a melodrámát, és a képi világ sem olyan markáns, mint az első epizódban, ahol még a kézikamerás felvételek és a hideg fények nagymestere, Mann jelölte ki a csapásirányt. A noirhangulat egy kicsit felvizezett formában, de szerencsére így is megmarad, a neonban úszó éjszakai Tokió nem is csak markáns kulisszája, hanem egyenesen a főszereplője  a sorozatnak – és egyben védőhálóként is funkcionál, mert a kevésbé izgalmas történetszálakat is el lehet vele adni.

Az első évadban még maximálisan működik az egzotikum varázsa,

de ha lesz folytatás – és tervbe van véve, mert az utolsó epizód cliffhangerrel fejeződik be –, akkor azért többre lesz szükség ahhoz, hogy ne alakuljon át a széria egy átlagosnál igényesebb bűnügyi szappanoperává.