David E. Kelley lassan Ryan Murphyvel konkuráló önálló intézménnyé növi ki magát a tévéiparban – annál is inkább, mivel olyan sorozatai után, mint a Kisvárosi rejtélyek, a Chicago Hope kórház, az Ally McBeal, az Ügyvédek, a Jogi játszmák, a Hatalmas kis hazugságok, a Mr. Mercedes, a Tudhattad volna vagy a Kilenc idegen, hozzá hasonlóan egy antológiaszériával jelentkezik, amelynek az első évada egy hatrészes minisorozat, ami a brit politikai világ és egy család életébe kalauzol.

Az Egy botrány anatómiája Kelley két leghíresebb munkájára emlékeztet: a Hatalmas kis hazugságokhoz hasonlóan olyan súlyos kérdéseket feszeget, mint a nemi erőszak, a szexuális kapcsolaton belüli hatalmi helyzet vagy egy család széthullása, és olyan sötét titkokról lebbenti fel a fátylat, mint a Tudhattad volna.

Az alkotó pedig (akinek tettestársa ezúttal a Kártyavár és a Foglalkozásuk: amerikai író-producereként ismert Melissa James Gibson volt) most is biztos kézzel választott alapanyagot. Kelley mostanában a legtöbbször valamely sikerregény alapján dolgozik (lásd a Stephen Kingen alapuló Mr. Mercedest, a Liane Moriarty-művek nyomán készült Hatalmas kis hazugságokat és Kilenc idegent, illetve a Tudhattad volna eredetijét, Jean Hanff Korelitz bestsellerét): ezúttal Sarah Vaughan magyarul is olvasható, Egy botrány természetrajza című könyvét használta fel, amely izgalmas tárgyalótermi thriller és családi dráma egyben.

Az Egy botrány anatómiája alaphelyzete, hogy egy sármos brit miniszterről, James Whitehouse-ról (Rupert Friend) kiderül, hogy bűnös viszonyt folytatott egy beosztottjával, a stábjában dolgozó fiatal parlamenti kutatóval. A sürgős orvoslást igénylő krízis azonban rekordidő alatt sokkal hatalmasabbá duzzad, mivel a szóban forgó beosztott, Olivia Lytton

nemi erőszakkal vádolja meg a politikust.

Mindezt a feleség, Sophie (Sienna Miller) szemszögéből éljük át, és hamarosan fontos szerep jut még egy nőnek: a Whitehouse ellen indított perben a vádat képviselő Kate Woodcroftnak (Michelle Dockery a Downton Abbey-sorozatból és -filmekből).

Whitehouse-ék családi drámája mellett pedig közelről figyelhetjük az aprólékosan bemutatott tárgyalást is, amely hamarosan annak eldöntésére fókuszál, hogy ahhoz a bizonyos heves együttléthez, ami a Westminster-palota liftjében esett meg (ez az Egyesült Királyság parlamentjének épülete), a felek kölcsönös beleegyezése vezetett-e, vagy nemi erőszak történt. És olyannyira nem egyértelmű esetről van szó, hogy végül minden egyes mozdulatnak és szónak súlya lesz, azaz kulcsfontosságúvá válik annak kiderítése, hogy kimondott-e a miniszter egy bizonyos degradáló, nőgyűlölő mondatot az aktus előtt, illetve annak eldöntése, hogy a nő által mondott „ne itt” kategorikus nemet jelentett-e.

Mivel a történtekre mindkét fél máshogy emlékszik, és kettejük szava áll egymással szemben, végig kétesélyes, hogy mi lesz az esküdtszék döntése – de az alkotók ezen túl is bőséggel gondoskodnak izgalmakról. Az Egy botrány anatómiája nagyon ügyesen építkezik:

Éppen ezért nem annyira stimmel a címben az ’anatómia’ kifejezés, hiszen a sorozat emiatt nem annyira részletező, mint inkább bombasztikus (de ettől még persze nem lesz kevésbé élvezhető – sőt).

A kissé bulváros témafeldolgozás ellenére pedig az Egy botrány anatómiájának további érdemei is vannak amellett, hogy egy nem fekete vagy fehér ügyet mutat be – ezzel egyébként éles ellentétet képez az amúgy egészen hasonló témájú, szintén igen fordulatos és szintén brit sorozattal, a Hazuggal, és rokonává válik a The Morning Show című, a #MeToo kérdését, az alá-fölérendelt viszonyban lévők szexuális kapcsolatát és a nem egyértelmű szexuális zaklatást egy tévécsatorna berkeiben bemutató kiváló sorozatnak.

Kelley dolgozata ugyan közel sem prezentál olyan alapos tablót, mint a Jennifer Aniston, Reese Witherspoon és Steve Carell nevével fémjelzett The Morning Show, de van benne néhány igen fontos mondat a közös beleegyezésről, és mivel folyamatosan az izgalomfaktor maximalizálásra törekszik, mindez értelemszerűen nem válik didaktikussá, mégis azt lehet mondani, hogy

nagyon hasznos tudást és tényeket közvetít a közönség felé, ami így mintegy észrevétlenül épülhet be a tudatalattinkba.

Az Egy botrány anatómiája pedig azon a téren is túllépi a saját árnyékát, amit már említettünk: hogy nem az (állítólagos) elkövető vagy az (állítólagos) áldozat nézőpontjából, hanem egy vastagon érintett személy, a feleség oldaláról közvetíti az eseményeket. És ami még fontosabb, mindezt olyan kiválóan teszi, hogy az elején egy elegáns partin unatkozó trófeafeleségként megismert asszony határozott jellemfejlődésen megy keresztül az epizódok során, olyannyira, hogy a végére egy mozgóképes fejlődésregény csodálatra méltó hőseként tudunk tekinteni rá. Sienna Miller pedig olyan rokonszenvesen jeleníti meg Sophie-t, hogy

miközben sokáig nehéz eldönteni, hogy az erőszakkal vádolt politikus vagy vádlója oldalára álljunk, az sosem kérdéses, hogy kié az együttérzésünk és a szimpátiánk.