A Holtodiglan után Pike újra egy mesteri manipulátort alakít. A Netflix új filmje, a Fontos vagy nekem felidegesíti a nézőket, de direkt csinálja, és jól is áll neki.
J Blakeson főállásban filmrendező, de nem lennénk meglepődve, ha kiderülne, hogy titokban internetes trollként is szórakoztatja saját magát. Annyira azért nem álnok, mint új filmjének főszereplője, Marla Grayson, de szeret ő is játszani – a nézővel.
Első pillantásra persze még akár úgy is tűnhet, hogy Blakeson, aki a Fontos vagy nekemet íróként is jegyzi, inkább lusta, mint ravasz, és a filmjével mindössze a Fincher-féle Holtodiglan sikerét szeretné meglovagolni. Rosamund Pike itt is egy kétszínű, mindenre elszánt nőszemélyt alakít, a sztori fordulatai alapján pedig lehetne akár most is egy Gillian Flynn-regény a forgatókönyv forrása. A felvezetésben sincs semmi formabontó, A Wall Street Farkasához hasonlóan a főhős saját maga összegzi az életfilozófiáját (röviden: tisztességesnek lenni nem kifizetődő, csak győztesek és vesztesek vannak), aztán láthatjuk akció közben, ahogy a bíróság előtt eljátssza a lelkiismeretes állami gondnok szerepét, majd tanúi lehetünk annak is, ahogy lehull róla az álarc. Marla ugyanis szélhámos, csak ő nem a Wall Streeten, hanem az idősgondozásban garázdálkodik, cinkosai segítségével cselekvőképtelennek nyilváníttat egyedül élő nyugdíjasokat, majd idősotthonban helyezi el őket, hogy a házaikat és vagyontárgyaikat elárverezhesse.
Blakeson arra épít, hogy a néző nem tudja levenni a szemét Marláról, és be is válik a számítása, hála Rosamund Pike tökéletes átlényegülésének. Olyan hitelesen hozza a szívtelen szociopatát, hogy még azt is elhisszük neki, hogy méltó ellenfele lenne egy orosz gengszternek. Ami meg is történik, legújabb áldozatáról, Jennifer Petersonról ugyanis kiderül, hogy egy maffiózó anyja, a fia pedig mindent meg is tesz, hogy kiszabadítsa őt az öregek otthonából. Roman Lunyovot se könnyű szeretni, igaz, hogy karizmatikus (Peter Dinklage alakítja, úgy azért nem nehéz), de neki sincsenek erkölcsi gátjai, ha kínozni vagy gyilkolni kell, sőt Marla módszereiben sem találna semmi kivetnivalót, ha nem válna a saját édesanyja is áldozattá.
Oké, de akkor én most kinek drukkoljak?
– kérdezi a frusztrált néző, és a rendező nem könnyíti meg a dolgát, sőt ravasz módon még direkt össze is zavarja. Egyrészt hiába érik Marlát egyre komolyabb csapások, mindent túlél, ahogy az igazi főhősök szoktak, másrészt kiderül, hogy van azért emberi oldala is. A barátnője iránt érzett szerelme őszinte, a bűnben is egy párt alkotnak, és a maffiával is közösen szállnak szembe. Ugyanígy Romant sem csak a gátlástalan bűnöző szerepében láthatjuk, hanem aggódó fiúként is, aki mindent megtesz, hogy visszakapja az anyját.
Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy a rendező célja a karakterek árnyalásával az, hogy szimpatikusabbá tegye az egyiket vagy a másikat. Vannak olyan történetek, amelyekben mindenki gazember, és nem Robin Hood-módra, hanem úgy igazából. A legtöbb ilyen esetben a humor pótolja azt, hogy nincs kivel azonosulni, a Pain & Gain balfék testépítőin például őszintén lehet röhögni, de lenyűgöző az a pofátlanság is, amivel DiCaprio brókere habzsolja az életet A Wall Street farkasában. A Fontos vagy nekemben is akad néhány mulatságos pillanat, de a főszereplő itt nem válik nevetségessé, épp ellenkezőleg, kiderül, hogy sokkal keményebb figura, mint amilyennek elsőre hihettük. Blakeson filmje valójában attól izgalmas, hogy két, egyenlő erőt képviselő fél csap össze benne, és ugyan eldönthetjük, hogy az Aliennek vagy a Predatornak szurkolunk, de a legjobban akkor járunk, ha csak gyönyörködünk az ütésekben. Ez a játszma persze sokkal unalmasabb lenne, ha szimpla ketrecharcként néznénk, és egyáltalán nem érdekelne bennünket, hogy ki győz, de a rendező gyönyörűen ráérzett arra, hogyan lehet végig fenntartani a néző érdeklődését.
A motor, ami a Fontos vagy nekemet mozgatja, nem a humor vagy az erőszak, és még csak nem is a fordulatok, hanem a gyűlölet, amit a főszereplő iránt érzünk.
Ki ne szeretné látni, hogy elnyeri méltó büntetését a gonosz némber, és kit ne frusztrálna, hogy folyamatosan késik az isteni igazságszolgáltatás? Blakeson, a mestertroll ezzel eléri, hogy az is végignézze a filmjét, aki legszívesebben már negyedóra után hozzávágná a távirányítót a tévéhez.
Nem mintha olyan nehezen fogyasztható lenne a Fontos vagy nekem: pörög rendesen a sztori, tele van izgalmas vizuális megoldásokkal, lüktet benne a primitív, de hatásos elektronikus zene, és nemcsak a főszereplők, de az epizodisták castingja is hibátlan, Dianne Wiesttől Chris Messinán és Eiza Gonzálezen át Nicholas Loganig. Az alaphelyzet nem légből kapott, de Blakeson gyorsan feláldozza a realizmust a fordulatok oltárán, viszont még így sem abszurdabb a sztorija, mint a körülrajongott Holtodiglané. Tény ugyanakkor, hogy túl sok újat nem állít a film az amerikai álomról vagy a kapitalizmus állapotáról, azt pedig azért eddig is sejtettük, hogy mindig az erősebb kutya győz. Szatíraként így aztán csak annyira lehet komolyan venni a Fontos vagy nekemet, mint a Michael Bay-féle Pain & Gaint, de cserébe van is olyan szórakoztató.
