Július első napján a Netflix bevetette a legnagyobb fegyverét. Azt tudtuk eddig is, hogy a mostanában éppen komoly lejtmenetben lévő streamingóriás talán legértékesebb saját sorozata a Stranger Things, de a felejthetőre sikeredett 3. évad után azért maradtak kérdőjelek. Amit május végén a negyedik évad első fele felkiáltójellé változtatott, a projekt mögött álló Duffer tesók ugyanis képesek voltak a lassan üres nosztalgiázásba süppedő horrormatinét revitalizálni. Az új évad látványosabb, félelmetesebb és érettebb lett, és emellett volt benne egy olyan katartikus pillanat, amilyen még soha korábban, hála többek közt egy 37 éves artpopslágernek.

Dufferék azt is jól érezték, hogy a Netflix szokásos stratégiáját záróljelbe kell tenniük, ha tartósan izgalomban szeretnék tartani a rajongókat, ezért most először kettébontották az évadot, a két epizódból álló fináléra így egészen máig kellett várni. A kreatív nézőfelcsigázással persze kockázatot is vállaltak, mert ha a második felvonásban nem sikerül kielégíteni a felfokozott elvárásokat, akkor utólag az első epizódok pozitív fogadtatása is átértékelődik.

A testvérekre nem kisebb feladat várt, mint kikeveredni valahogy a saját maguk által felhúzott dramaturgiai labirintusból, a 4. évadban ugyanis 4 külön szállal zsonglőrködtek egyszerre, és jól is csinálták, de összefűzni és lezárni ezeket a szálakat sokkal nehezebb, mint játszadozni velük. Márpedig elkerülhetetlennek tűnt, hogy a párhuzamosok a végtelen helyett Hawkinsban találkozzanak, és inkább előbb, mint utóbb, amitől viszont a 7. rész végén még elég messze voltunk. A hawkinsi banda tagjai (Dustin, Steve, Caleb, Max, Robin, Erika, Eddie) éppen visszatértek egy Tótágas világbéli élménytúráról, Nancyt kivéve, akit az évad aktuális rémpofája, Vecna megbabonázott. Tizi/Eleven ezalatt még mindig a titkos laboratóriumban vesztegel, amit Will, Mike, Jonathan és betépett szörfös haverjuk, Argyle egyelőre hiába keres. A legmesszebb és talán a legreménytelenebb helyzetben pedig Joyce, Murray és Hopper seriff vannak, akik egy kiugrott szovjet börtönőr, Enzo segítségével próbálnak kijutni a kamcsatkai börtönből, illetve életben maradni, mert a fegyenctelep titkos laborjából gladiátorként használt, vérengző Demogorgonok szabadulnak el.

Ennyi nyitott szál lezárásához idő kell, és Dufferék adtak is maguknak eleget, 85 + 150 percet, ami előzetesen egy kicsit soknak tűnt, és utólag sem biztos, hogy indokolt, azt viszont nem lehet tőlük elvenni, hogy a bűvésztrükkjük sikerült. A fináléra szép lassan kiderült, hogy minden mindennel összefügg, a hawkinsi, a kaliforniai és a kamcsatkai kirakósból összeáll a nagy tabló – egy kicsit talán túl kényelmesen is - amihez nem is kellett mindenkinek a kisvárosba utaznia, mert Eleven és Hopper seriff rájöttek, hogy távmunkában is be tudnak segíteni a többieknek – ami, lássuk be, kiváló ötlet. A nagy fordulatot, Vecna valódi identitását ugyanakkor már a 7. részben ellőtték, így az utolsó két epizód két nagy kérdése az maradt, hogy legyőzhető-e már most a rémlény, vagy jön a folyt. köv. az 5. évadban, illetve, hogy ki lesz a halálbingó nyertese, vagyis megússzák-e véráldozat nélkül a végső (?) nagy harcot a hősök.

Spoiler nélkül csak annyi mondható el, hogy nemcsak a cselekményszálakat centizték ki nagyon precízen az író-rendezők, de azt is, hogy minden fontos szereplőnek jusson legalább egy „hőspillanat”, amikor az illető bebizonyíthatja, hogy nem érdemtelenül tagja a csapatnak, és ilyenkor általában az is kiderül, hogy a korábbi traumáitól, megpróbáltatásaitól egyenes út vezetett addig a pontig, amikor megdicsőülhet. Ha a forgatókönyvírást pusztán technikai szemszögből nézzük, akkor a testvérek tényleg mindent úgy csinálnak, ahogy a nagykönyvben meg van írva –

kérdés, hogy az összképet nézve jó-e, ha minden ennyire flottul kiszámított, és ebből következően ki is számítható.

Amiben viszont a duplafinálé garantáltan nem okozott csalódást, az megint csak a látvány. A Netflix óriási pénzösszegeket vágott a testvérekhez, akik ezt nem is szégyellték használni, így aztán amikor Eleven puszta kézzel elintéz egy helikoptert, nem CGI-robbanást és -tüzet, hanem igazit látunk, de a kamcsatkai és a Tótágas világbéli szörnyvadászatot is sikerült mozifilmes kivitelezésben prezentálni. A párhuzamosan zajló eseményeket is olyan bravúrosan vágják egymásra a testvérek, hogy azt tanítani kéne, és ha a melodrámázás le is lassítja néha a cselekményt, a feszültségszint nagyjából állandó, amihez a kiválóan használt baljós zenei témák is hozzájárulnak.

A 4. évad így összességében pont olyan lezárást kapott, amilyet megérdemelt, vagyis nem lehet okunk panaszra.

Akkor se lett volna, ha a testvérek úgy döntenek, már most lekerekítik a teljes szériát, és inkább nem kockáztatják meg, hogy az utolsó évadban végleg elrugaszkodjanak az alapkoncepciótól, és átmenjenek világmegmentős szuperhőssorozatba – mert erre azért van esély. De ha az 5. évad csak annyira lesz látványos, fordulatos és drámai, mint a 4., akkor nincs miért aggódnunk.