Az amerikai filmek jó ideje előszeretettel állítják középpontba a felső középosztály nyavalyáit: anyagi gondjaik ugyan nincsenek a karaktereknek, ám lelki nyomoruk annál nagyobb. Ezeknek a figuráknak lételemük az unalom, amit ők dzsentri semmittevésnek gondolnak, és olykor még egy kis szalonrasszizmus is befigyel. Ahogy 25 éve az Amerikai szépség kertvárosi Petri-csészéjében, úgy most Rebecca Miller filmjében is többszörös nagyításban, mikroszkóp alatt láthatjuk a boldogtalan, elitista társadalmat.

Az alkotói válság mint alkotófolyamat

Az Eljött hozzám központi története igazából baromi egyszerű: egy alkotói válságban lévő zeneszerző, Steven Lauddem (Peter Dinklage) kétségbeejtően megrekedt legújabb operájával, amit már rég beígért. Az élete sem valami kiegyensúlyozott: egykori pszichológusával, Patriciával (Anne Hathaway) – akit időközben feleségül vett – teljesen kiégett a kapcsolatuk, hogy mást ne mondjak ilyen párbeszédek hangzanak el köztük:

- Arra gondoltam, ma is lehetne szexelős esténk. Esetleg.
- Érdekes ötlet, de tudod… Csütörtök van.

Így Steven hoppon marad, de amúgy is, nagyon úgy fest, a házasságuk is csak az orvos-beteg kapcsolatról szól: a nő a férfi pánikrohamait kezeli, és tanácsokat ad neki, hogyan mozduljon ki a komfortzónájából, akkor hátha jön az ihlet. Most épp azt mondja, menjen el sétálni, és a kezébe nyomja a pórázt, de a döntésképtelen Steven ezúttal is arra megy, amerre a kutya húzza. Pedig az igazi kaland ott kezdődik, ahol elengedjük a megszokásainkat. Miként a kiváló filmesztéta, Király Jenő írta:

„A kihívásokkal találkozni – s az igazi jelenlét maga sem más, mint kihívás – annyi, mint letérni a pályáról, úttalan utakon haladni, a váratlan közegében rögtönözve és az ismeretlen tükréből visszatekintő meglepő arcként, mindig más Hasonmásként, örökös átváltozások szét mégsem eső, meg mégsem hasonló közös lényegeként ismerni meg önmagunkat.”

Valójában ezen megy keresztül Steven is, amikor céltalanul bolyong a kutyával, majd mikor betér egy bárba, ott felszedi őt egy nő. Katrina (Marisa Tomei) vontatóhajót vezet, s miként megvallja, társfüggő: innen már egyenes út vezet az ágyába, amitől Steven szárnyra kap, és megírja az új operáját.

A kaland mint képarány

A film több szálat, több sorsot követ, amik végül összefonódnak, vagy épp eltávolodnak egymástól – ezek közül mindenképp érdemes még kiemelni Patricia fiát, Juliant (Evan Ellison), valamint a szerelmét, Terezát (Harlow Jane), akik épp most hagyják maguk mögött a főiskolát és egyetemre készülnek. Az Eljött hozzám zseniális dramaturgiája, hogy azon is csavar, hogy ki, kivel áll rokoni viszonyban, de ennél többet most nem árulok el, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy a kreatív, a jövőben – egy élhetőbb, globálisan emberibb jövőben – gondolkodó fiatalok jeleneteinél általában átvált az amúgy 2.35:1-hez képarány (ez a szűk mozis, amikor még a szélesvászon alján és tetején is fekete csík van) klasszikus, tévés 4:3-ra. Megfigyelésem szerint ezt a klasszikus, tévés képarányt akkor használják, amikor a szereplők kilépnek a komfortzónájukból, és valamiféle kalandba keverednek, hiszen a fiatalság már eleve kaland – de ez figyelhető meg akkor is, mikor Steven összeszűri a levet Katrinával.

ez is érdekelhet

A 10 legfeketébb komédia

Chaplin klasszikusától Christian Bale sorozatgyilkosán át a vegetáriánusokkal harcoló kannibálokig.

Lássuk!

És ha már szóba került Steven karaktere:

kifejezetten üdítő, hogy ebben a filmben egyáltalán nem téma Peter Dinklage termete.

Semmifajta dramaturgiai funkciója nincs, ellentétben mondjuk a Trónok harcával, vagy a Bosszúállók: Végtelen háborúval.

A kisszerűség mint a nagyság képzete

Olyan férfiak és nők népesítik be ezt a világot, akik kicsinységüket úgy próbálják kompenzálni, hogy miden gesztusukkal hangsúlyozzák, hogy amit ők csinálnak, az a világ legfontosabb dolga. Az egyik legbeszédesebb jelenet, amikor Tereza mostohaapja, Trey (Brian d'Arcy James) arról tart kiselőadást vacsora közben, hogy ő nem járt egyetemre, mégis többet keres, mint egy csomó diplomás ismerőse. Aztán tökéletesen demonstrálja, hogy

egyetemre nemcsak tudásért és pénzért jár az ember, hanem azért is, hogy fejlődjenek a szociális készségei és az intelligenciája.

Trey megkéri a lány fiúját, Juliant – aki egyértelműen azért ellenszenves neki, mert színes bőrű –, hogy olvasson fel neki az újságból, majd megmutatja, milyen sebesen tud gépelni gyorsírással, ugyanis bírósági írnok. Aztán, mintha még nem tette volna ki eléggé a faszát, megjegyzi, hogy annyi tudást felszedett már a tárgyalásokon, hogy néha szívesen rászólna egyik-másik ügyvédre, hogy tiltakozzon már. Klasszikus kisember, aki imádja kiplakátolni a világot azzal, hogy ő többet ér, mint mások, csak épp nem kezelik a helyén.

Az Eljött hozzám ugyanakkor épp annyi gúnnyal ábrázolja a menthetetlen, kisszerű embereket, mint amilyen szeretettel viszonyul a változásra nyitott hőseihez. Ez a film

attól lesz felemelő, hogy szinte mindenki megkapja a maga happy endjét,

miközben valakinek pont az lesz a boldog lezárás, hogy másokat boldoggá tehet – aki meg nem érdemel megváltást, azt saját nyomorultsága emészti fel.